Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan könyv volt gyerekkoromban, ami vissza-visszatérő olvasmányom volt. Örülök, hogy ezek közül most a Tüskevárra esett a választásom. A szívem valahogy ehhez húzott. És ha ez nem lenne elég, a Vukot olvasva-megírva belém bújt a vágy, hogy még egyszer, valahogy becsempésszem Fekete Istvánt a kihívásba. Gyerekként azért olvastam a könyveit, mert kellett. Meg mert tetszett. Most azért olvasom, mert megfogott a látásmódja, és szeretnék megismerni minél nagyobb szeletet a világból az ő szemüvegén keresztül.

Forrás: itt.

Elkerülhetetlenül nosztalgikus érzésekkel vettem le a polcról a tizenöt éve örökbérletét ott töltő kötetet. Elővettek a gyerekkori nyarak emlékei, az olvasónapló írásának képe. Szerettem olvasónaplót írni.  Bár, azt hiszem, ezt a blogot látva nem is kell külön mondani. Módszeres feladat volt, ritmust adott a nyári szétfolyó napoknak, egyúttal már a készülődést jelentette a nagyon halványan mégiscsak hiányzó tanévre.
Kedves meglepetés ért, mikor kinyitottam a könyvet. A belső borítón születésnapi üdvözlet fogadott a már eltávozott nagymamámtól. Erről teljesen megfeledkeztem. Fokozta a már kialakult alaphangulatot.

Az első oldalakon egy osztályterembe csöppenünk az utolsó tanítási napon. Érezhető a feszültség - szereplőink szeretnének élni az utolsó javító felelés lehetőségével, egyúttal rettegnek, hogy esetleg lerontják a már biztos(nak tűnő) jegyet. Ismerős helyzet, akármennyi idő is telt el, mióta utoljára ebben a szituációban voltam... Akaratlanul is összehasonlítottam a részt A Pál utcai fiúkkal, és a Tanár úr kéremmel. Azt kell, hogy mondjam, hogy iskolába járni mindig ugyanolyan volt. S bár mire az én gyerekeim eljutnak addig, valószínűleg teljes lesz az okostelefonok és számítógépek térnyerése, mégis remélem, valamennyire megtapasztalják ők is azokat az iskolai élményeket, amik nekem még közösek voltak a fenti írások nebulóival.

Na de lépjünk is tovább, mert a Tüskevár nem az iskoláról szól, hanem az iskolás-élet legszebb néhány hetéről, a nyári szünetről. A könyvben Ladó Gyula Lajost - Tutajost - kísérjük el István bácsihoz és Nancsi nénihez a gazdaságba, majd Matula bácsihoz a berekbe, itt csatlakozik kompániánkhoz Pondoray Béla - Bütyök.
A fiúk vidéki kalandjait követve annyi érzés és gondolat ébredt bennem, hogy alig tudtam egyet-egyet elcsípni és kibontani belőle. Ilyesfélék voltak:
- Levelezni kellene valakivel. Mennyivel bensőségesebb, mint dobni egy emailt. - Mitől lesz a gyerekből felnőtt? Mikor gyerek voltam, biztosan tudtam, hogy tizennyolc éves korom után felnőtt leszek, de minél távolabb vagyok a tizennyolctól, annál bizonytalanabb vagyok a kérdésben. - Mennyire tunyán és kényelmesen szoktunk mi vízitúrázni, pedig lehetne ezt ilyen módon is megélni... - Hehe, én megmondtam volna előre, hogy le fog égni. Délben csak szkafanderben megyünk a napra vízparton. - Milyen jó az, ha az ember mellett van egy Matula, aki az életre neveli. - Én tuti nem fogom burokban őrizgetni az echte-városi gyermekemet. - Be kell szereznem egy madár- és egy növényhatározót. Ha már nekem nem tanította senki, legalább majd én tudjam megmutatni a gyerekemnek, hogy mi van körülötte. - Be kéne adjam a derekam Ákosnak a túrázási hajlamai kiélése kapcsán. - Mennyivel egyszerűbb az élet, ha nem bonyolítjuk túl... - Honnan tudott Fekete István ennyit a természetről, az állatokról, az emberekről? Lehet ezt valahol tanulni?

Csakúgy, mint a Vuk, ez a könyv is rengeteg olyan élményt és gondolatot tartogatott, amit csak felnőtt(ebb) fejjel fogtam fel. Talán most még jobban is élveztem, mint egykoron. Azt egészen biztosan mondhatom, hogy volt pár könyv, amit nagyon szerettem idén, de ez a kedvenc. Nem kérdés.