Avagy: Egy napom Karinthyval.

Már a nap is stílszerűen indult: jócskán elaludtam, mint Bauer a Reggel hétkorban. Egy órája nyomkodtam a szundit, és közben rendkívül meggyőzően alkudoztam magammal, hogy miért is érek rá még öt percig. Ennek megfelően az Elkéstemet a kádban ülve olvastam, s a történet hősével párhuzamosan magam is számítgattam, hogy mi mindent kell ma csinálnom, és hogy fogok időt nyerni mindenre, amit bele kell zsúfolni a napba...

Forrás: polc.hu

Miután megírtam egy rég esedékes blogbejegyzést, jött az Eladom a könyvem. Miközben egyéb személyes ügyeimet intéztem, időt szakítottam A jó tanuló feleletére, A rossz tanuló feleletére, s a Bukott férfi sanyarú sorsának tanulmányozására.
Délután, a buszra várva két Magyar dolgozatot tárt elém a kötet Petőfi lírájával kapcsolatban. A buszon olvastam a Röhög az egész osztályt. Három mondat után megfeledkeztem arról, hol vagyok, és mikor a történet végén fülig érő szájjal felnéztem, elnézően mosolygó arcok néztek vissza rám, látván a kezemben tartott könyv borítóját.
Az esti találkozóm előtt a Kísérletezem című szösszenetet olvastam, melyet végül annál a pontnál voltam kénytelen félbehagyni, ahol hősünk elhatározza, hogy a patkómágnest ki kell egyenesíteni, apja papírvágójával lukat kell fúrni bele, s így iránytűhöz juthat. 
Ezt követően már csak lefekvés előtt volt időm kézbe venni a gyűjteményt, melyben még számos, megfontolásra érdemes, s igen nagy horderejű témáról és eseményről esett szó (A lányok, A vésztanács és társaik).

Egy 1971-es kiadásunk van itthon, Illés Endre előszavával, Kass János rajzaival, és a diák Karinthy eredeti, kézírásos napló bejegyzéseivel.
Az előszót kivételesen örömmel olvastam. Az elmúlt fél év olvasmányainak hatására az írókat, akiknek műveit régóta kedvtelve forgatom, már meghitt ismerősként tudom üdvözölni, annyit olvastam róluk, a barátságaikról, személyes életükről. Ez kellemesen bennfentes érzés.
A Tanár úr kérem régi nagy kedvencem. Bármikor olvasom, azonnal képes vagyok átélni a feleltetés előtti feszültséget, az éppen rosszul időzített számonkérés kínját ("Tanár úr kérem, én készültem..."), a vérre menő szövetkezések valódiságát, a másik kitalált történetekkel való szédítését.

Két dolog jutott az eszembe, miközben olvastam.
Egyrészt, hogy ugyanazt a nosztalgikus érzést keltik bennem ezek a karcolatok, mint A Pál utcai fiúk története.
Másrészt, hogy bár többször olvastam már ezt a kötetet is, és Karinthy Ferenc Szellemidézését is, most először tűnt föl, hogy mik azok a stílusjegyek, szerkesztésbeli fogások, melyeket utóbbi átvett apjától, és egyértelműen felismerhetők a teljesen más jellegű elbeszélésében.
Tágul a látóköröm, úgy érzem.