Látatlanban elég felemás volt a viszonyom ehhez a könyvhöz. Egyrészt örültem, hogy hozzájutottam egy Kós Károly-életrajzhoz, másrészt úgy voltam vele, mint az Erdély című írásával. Kíváncsi voltam rá, tudtam, hogy építő jellegű lesz, de tartottam is tőle, hogy hogy fogok megemészteni szépirodalom helyett egy tankönyv-szagú művet. Megint tévedtem, pont mint az Erdély esetében.

Forrás: bigbandi.hu

Könyvtári példányt olvastam. Ám minél előrebb jutottam benne, annál biztosabban tudtam, hogy ebből szereznem kell egy sajátot. Nem azért, hogy feltegyem a polcra, s bárki láthassa, hogy a birtokomban van. Azért van rá szükségem, hogy minden nap magammal hordjam, és füves könyv gyanánt forgassam. Miközben olvastam, nyitnom kellett egy füzetet, amibe kijegyzeteltem egy-egy bekezdést. Igényem támadt arra, hogy újra elkezdjek rajzolni, hogy megismerkedjek a távolabbi hazámmal, hogy megismerkedjek jobban magammal. Hogy ne csak sodródjak, hanem kézbe vegyem az életem.

A könyv négy részből áll. Ebből három részt Kós Károly írt, a negyediket, az utószót, Benkő Samu, a Kós önéletrajzi vázlatait sajtó alá rendező művészettörténész. Két-három oldalanként megjelenik benne egy-egy Kós-rajz: könyvillusztrációk, vázlatok, építészeti tervek. Életének történései mellett érdekes végigkövetni azt is, hogyan változott a rajzolói stílusa.

Az első rész Kós felmenőinek rövid leírásával kezdődik (ilyen módon megtudtam, hogy szegről-végről földim: mindketten rendelkezünk szászrégeni ősökkel), majd születésétől az utolsó magyarországi építész feladatáig részletesen emlékezik vissza fiatalságára. Számomra különösen érdekes volt látni azt, hogy százhúsz éve milyen volt a Műegyetemi építész képzés. Hogy milyen volt olyan nevek keze alatt megtenni az első szárnypróbálgatásokat, mint Schuleck, Hauszmann vagy Czigler. Furcsa volt személyes ismerősként találkozni a már egyetemet elvégzett Kós barátaival: Zrumeczkyvel, Kosztolányival, Karinthyval, Móricz Zsigmonddal. Sokkal többet tanultam ebben a könyvben arról, hogy hol kell keresni a magyar nemzeti építészet forrását, mint az egyetemen. Kós érzékletes leírásai az évente esedékes erdélyi kirándulásairól bennem is felpiszkálták a vágyat, hogy erdélyi látogatásaim ne csak a rokonoknál való vizitelésre szorítkozzanak.
S bizony, ha akkor nyomja valaki a kezembe ezt a könyvet, mikor magam is az építész hivatás mellett döntöttem, máshogy csináltam volna sok mindent az elmúlt néhány évben.

A második rész egy rövidebb írás, sokkal inkább arról a politikai-építészeti-kulturális környezetről, s annak változásáról szól, mely meghatározta Kós Károly személyiségét és életpályáját.

A harmadik rész megint az íróra koncentrál, s felöleli azt a korszakot is, melyre igazán kíváncsi voltam: milyen volt az élet azt követően, hogy Erdélyt Romániához csatolták, s Kós úgy döntött, feladva budapesti praxisát, hazaköltözik Erdélybe, mert mindenekelőtt hazáját és népét akarja szolgálni. Ez a vázlat valóban nagy léptekben halad, messze nem olyan részletes, mint a fiatalságot leíró első egység, de így is éppen eleget mutat abból, hogy ha az ember azzal foglalkozik, amihez tehetsége van és amit elhivatottsága diktál, mindig fel tud állni a padlóról, s újra építkezni abból, amije maradt.

A Benkő-féle utószó először kicsit nehézkesnek, s valóban tankönyv szagúnak bizonyult Kós könnyed fogalmazású visszaemlékezéseihez képest. De attól a pillanattól, hogy Kós munkásságának elemzéséről áttért magára az emberre, megint megragadóvá vált a könyv. Már ki is választottam a következő Benkő-Kós kötetet, alig várom, hogy még jobban megismerhessem Kóst, az Embert.