Miért is került ez a könyv az olvasmánylistámra? És ha már ott van, miért csak a végén kullogott?
Rá került, mert Kós Károly írta. Tervezek róla írni egy hosszabb bemutatást, amint egyéb irányú elfoglaltságaim engedik. Addig dióhéjban annyit, hogy ő egy erdélyi, néhány évig nálunk vendégeskedő építész, a magyar nemzeti építészet útkeresésének egyik jelentős alakja, házaira leginkább a budapesti állatkertben figyelhetnek fel az érdeklődők. Azért is rá került, mert Erdélyről írta egy erdélyi ember, ráadásul építész. Várhatóan bizonyos dolgokban más meglátásai vannak, mint egy történelem-tudósnak. És azért volt a lista végén, mert vastag, apróbetűs darab, attól tartottam, hogy több okosságot akar majd a fejembe tömni, mint amennyit képes vagyok befogadni.

Forrás: egerkonyv.hu

Miután az előítéleteimet félretéve felcsaptam a könyvet, és végiglapoztam, rögtön kellemes meglepetés ért: a kötetnek csak az első kilencven oldala szöveg, a második felét teljes egészében képek töltik meg. Ilyen módon megkönnyebbülve kezdtem bele az olvasásba.
A rövid előszó egyértelművé teszi a szerző ars poeticáját:

"(...) És ha a kritika érdemesíteni fog arra, hogy észrevegye munkámat, nincsen mit félnem tőle, bármilyen lesz is: amit csináltam magamnak csináltam és azoknak, akik Erdélyt vallják egyetlen hazájuknak.
Magamnak - magunknak nem hazudhattam és nem hizeleghettem és nem csalhattam. Nem lett volna értelme semmi és senki kedvéért, de káromra - kárunkra lenne.

Sztána, 1929. november hava"

Az írás célja, hogy segítsen az olvasónak eldönteni, létezik-e önálló erdélyi kultúra, mely csak azon a helyen, csak az adott körülmények között alakulhatott ki, s működhet. A szerző leszögezi, hogy ő maga új gondolatokat, megállapításokat nem ír le, csak a már valahol elhangzott tényeket gyűjti össze, rendszerezi, és tárja az olvasó elé, hogy az levonhassa a megfelelő következtetéseket.

Erdély történetét az őskortól 1919-ig tárgyalja, több egységre osztva. Az egyes egységek több alfejezetből állnak - egy tisztán történelmi folyamatokat leíró részből, egy a jelentősebb személyek munkáját és hatását bemutató részből, és egy a vallás-kultúra alakulását vizsgáló részből.
Több meglátást is kifejezetten érdekesnek tartottam. Egyrészt most tudatosult bennem, bár nem tudom, eddig miért nem, hogy etnikailag mennyire sokszínű volt Erdély lakossága. Másrészt meglepett az a korát meghaladó bel- és külpolitikai magatartás, mely hosszú évekre biztosította a terület autonómiáját, működőképességét és felvirágzását. Tudniillik, hogy az Erdélyben élő magyarok, székelyek és szászok milyen, ma is irigylésreméltó hatékonysággal tudtak egyszerre autonóm népcsoportokként, a külső fenyegettséggel szemben egységes államszervezetként működni. De ami a leginkább megragadott, hogy Kós mennyire (ön)kritikusan láttatja azt, hogy milyen mulasztásokat vétett ez a jól működő unió, amelyek végül egyrészt a Monarchiának való behódoláshoz, másrészt a túl sokáig jelentéktelennek ítélt román lakosság térnyeréséhez vezetett.

A könyv második felét megtöltő illusztrációkat gyanúm szerint maga Kós Károly rajzolta. Jellemzően az egyes etnikumok építészetét és népviseletét bemutató színes nyomatokról van szó.

Be kell vallanom, hogy nem volt mindig könnyű olvasmány. Volt, hogy egy-egy bekezdést háromszor-négyszer újraolvastam, és két bekezdéssel később rá kellett jönnöm, hogy már megint fogalmam sincs, hogy miről szólt. Ennek ellenére jó szívvel ajánlom a kötetet azoknak, akiket Erdély történelmének alakulása érdekel, mert élvezhetően van megírva, olyan ember tollából, akinek nem a történetírás a mestersége, így aztán a maga számára is érthetően, emberközelien fogalmaz. Ajánlom azoknak, akik szívesen olvasnak a századforduló ízes erdélyi magyar nyelvezetén. És ajánlom azoknak is, akiket Erdély történeti építészete bármilyen mértékben foglalkoztat - nem katalógus szinten lehet az épületekkel ismerkedni, hanem a politikai-, kulturális környezettel és beruházói motivációkkal.