Ciki, nem ciki, nem értem ezt a könyvet. Már másodszor olvastam el, mindkét nekifutásra nagyon tetszett, de nem tudnám megmondani, hogy van-e egyáltalán mondanivalója. Na de kezdjük a legelején.

Forrás: ulpius.hu

Teljesen véletlenül került a birtokomba a kötet, még a múlt nyáron. Az Ulpius kiadó egyik boltjában voltam, ahova ha betévedek, általában végigböngészem a leértékelt könyvek polcát, ahol időnként meglepően jó és értékes darabokra lehet bukkani pár száz forintért (nem reklám, de így történt). Szóval nézelődtem, és a sok focista és stand up-os név között megakadt a szemem Karinthyn. Kivettem, elolvastam a borítót. Azt ígérték, megismerhetem Karinthy Frigyes életének utolsó szakaszát a fia tollából. Nem ellenkeztem.

A kötet kellemesen vékony, keményborítós, minimalista. A cím és a recenzió előrevetíti, hogy valamiféle visszaemlékezésről, múltidézésről lesz szó. Ez többé-kevésbé igaz is.
Az elbeszélő egyértelműen a szerző, egyes szám első személyben mesél. A könyv első felütésében a várakozásainkkal ellentétben nem Karinthy Frigyessel találkozunk, hanem Petit ismerjük meg, az elbeszélő jó barátját. Körülbelül a történet feléig, mikor is bekövetkezik Frigyes halála, felváltva szólnak az elbeszélések az ő napjairól, illetve Peti kalandjairól. Azt írtam, elbeszélések: kicsit azt érzem, hogy ha nagyon távolról tekintek a könyvre, akkor látok egy regényt - a szerző életének egy szakasza két időpillanat között -; ha közelebbről szemlélem, két történetet látok - Frigyesét és Petiét; ha még közelebbről nézem, akkor egy novella/elbeszélés/anekdota-füzért, aminek az epizódjai hol szorosabban, hol lazábban kapcsolódnak egymáshoz.
A Karinthy utolsó hónapjait leíró fejezetek rendkívül prózaiak, földhöz ragadtak. A híres írót körüllengő mitikus, tiszteletteljes légkört teljesen lehántja, azáltal, hogy családtagként mutatja be, a rigolyáit nem elhallgatva, különcségeit bogarasságnak beállítva. Mindezt úgy, hogy a szeretet, ami ezt a fajta fricskázást lehetővé teszi, egyértelműen átjön.
A Petiről szóló epizódoknál sokáig gyanakodtam, hogy merő fikció az egész. Ugyanis egészen furcsa a légkörük. Egyrészt nagyjából sejthető, hogy középiskolásokról van szó, de a foglalatosságaik, élethez való hozzáállásuk, alkohol- és nikotinfogyasztási szokásaik erősen felnőttesek. Persze más kor volt akkor (harmincas évek), de elég zavarbaejtő volt számomra. Másrészt a Peti által előadott történetek tündérmesék, vagy csak simán nagyon valószerűtlen sztorik.
A Karinthy halálát követő fejezetekben (a könyv teljes második fele) már csak az elbeszélő baráti társaságával megesett dolgokról olvasunk, melyek egytől egyig Peti köré csoportosulnak.
Utóbb olvastam egy cikket, amiből kiderült, hogy ez a bizonyos baráti társaság éppúgy létezett, mint Karinthy Frigyes, úgyhogy az ezeket a történeteket átszövő fantáziadús légkör másnak köszönhető.
Azt hiszem ezért nem értem a könyvet. Mert ennek az okát nem tudom megfejteni. De talán nem is szükséges. A lényeg, hogy foglalkoztat. Mi mást akarhatna egy jó könyv?