A havi felvezetőben volt már szó arról, hogyan esett a választásom pont erre a könyvre. Egy hete fejeztem be, már a könyvtárba is visszavittem, és most némileg tanácstalanul ülök itt a klaviatúra fölött, hogy mit is mondhatnék róla. Majdhogynem a szerző nevét is meg kellett gúglizzam. De a borítót bármikor magam elé tudom idézni. Meg is mutatom:
Forrás: olvasoterem.com
A Holtak könyvtára egy trilógia első része, 20 nyelven megjelent bestseller. Szerzője, Glenn Cooper, akinek képtelen vagyok megjegyezni a nevét, egy igen figyelemre méltó úriember. Wikipédia oldalát elolvasva kicsit leesett az állam, és máris összeszégyelltem magam, amiért ennyire hadilábon állok a nevével. Pontosan az az ember képzettségét és életútját tekintve, akinek minden joga (és tudása - ez fontos!) megvan ahhoz, hogy történelmi-konspirációs regényt írjon. (Magyar nyelvű interjú vele itt.)
Kicsit azt az benyomást kelthettem eddigi soraimmal, hogy nem tetszett a könyv. Ez nem igaz. Az viszont tény, hogy alapvető távolságtartással tekintek mindenre aminek kapcsán nem győzik hangsúlyozni, hogy bestseller, kasszasiker, sláger. Nehezebben veszem rá magam, hogy közelebbről is megismerkedjek vele, és általában nem nulláról, hanem mínuszból indul az értékelési skálámon. Előítéletes vagyok, na.
Az előzetesben azt írtam, Dan Brown-szagú a történet. Nem lőttem mellé. Nagyon amerikai, nagyon sodró lendületű, világvégét és középkori misztikumot, az 51-es körzetet és Churchillt összehozó mű. Mégis, nekem jóval szimpatikusabb az író hozzállása, mint Browné. Jobb érzékkel (vagy csak számomra ízlésesebben) keveri a történelmi- és regényvalóságot.
Csak hogy a sztoriról is essen pár szó: három szálon fut a cselekmény, ezeket jó ritmusban váltogatja az író. Az egyik szál 2009, Amerika, a másik a második világháború utáni Anglia, a harmadik a középkori Wight sziget egy kolostora. A jelenkori szál egy sorozatgyilkosság felderítését, az FBI ügynök életének ügyes-bajos részleteit tárgyalja. Az angol vonal egy meglepő régészeti lelet sorsát követi. A középkorból pedig egy hetedik fiú hetedik fiának rendeltetését ismerjük meg. Nagyjából a könyv feléig fogalmam sem volt, hogy hogyan fognak ezek összeérni. Ellenben a könyv utolsó százötven oldala már semmiféle meglepetést nem tartogatott. Ezt nem negatívumként mondom, mert ez a rész is olvastatta magát, kellett az embernek a hollywoodi happiend.
Szórakoztató volt, a megfelelő mértékben izgalmas, pont olyan, mint amilyen filmet vágyok nézni, mikor ki szeretném kapcsolni az agyamat pár órára - humoros-misztikus csihipuhi akciót. Ennél jóval többet tud ez a regény, de a hatása ugyanez. Nyilván ezért is törlődött a benyomások nagyrésze azelőtt, hogy megírtam volna ezt a bejegyzést.
Ellenben van két körülmény, ami elég mély nyomokat hagyott bennem, s bár minden tiszteletem a szerzőé, a borító mellett ez a két dolog fog azonnal beugrani erről a könyvről.
Az egyik a bosszantóan igénytelen fordítás. Nem biztos, hogy ezt így le mertem volna írni, ha a végigböngészett fórumokon háromból két hozzászólás ezt nem rója fel. Több könyv esetében írtam már, hogy bár nem olvastam eredetiben, biztos vagyok benne, hogy rossz a fordítás. Nálam ez azt jelenti, hogy az eredmény nem egy önállóan a lábán megálló irodalmi mű, hanem csak egy fordítás. Lehet ezt jól csinálni - pont a legutóbbi bejegyzésben méltattam Kosztolányi munkásságát ilyen szempontból.
A második dolog némileg az előzőből fakad. És itt most minden kedves könyvtárhasználóhoz fordulok:
Hiába van rosszul írva minden második, a könyvben szereplő latin kifejezés - ha azt golyóstollal áthúzzuk és fölé írjuk a helyes megoldást, az ugyanúgy könyvrongálás, mintha kitépnénk minden fejezet utolsó oldalát.
Maradok tisztelettel:
M.H.
