Oscar Wilde 1890-ben írta meg egyetlen regényét. Valahányszor alkalom adódik rá, elmondom, mennyire szeretem ezt a könyvet. Felmerülhet a kérdés: miért?
Valójában Oscar Wilde-ot csodálom. Az éleslátását, objektivitását, amivel az élet olyan jelenségeit és mozgatórugóit látta meg, melyek örökké aktuálisak, írásmódját, szarkazmusát, cinizmusát, amivel úgy tudott ezekről a dolgokról beszélni, hogy művei ma is tükröt tartanak elénk.
De hol kerül a képbe Dorian Gray?

Forrás: moly.hu

 A Dorian Gray arcképe az érzékek története. Már az első bekezdésben beszippant az a fűszerektől és illatoktól terhes, már-már fullasztó atmoszféra, mely szinte végig jellemzi a regényt. Azért is különleges számomra ez a könyv, mert ez volt az első, amit előbb olvastam eredeti nyelven, mint magyarul. És azon ritka darabok közé tartozik, melyek minőségén egyáltalán nem ront a fordítás - hála Kosztolányi zsenijének.

Dorian Gray egy (kezdetben naiv) aranyifjú, akinek élete a szépség, a minden elképzelhető földi jóban (s később szennyben) való tobzódás. Az őt körülvevő pompa és gazdagság halmozása épp olyan érzékletesen jut el az olvasóhoz, mint az a bizonyos atmoszféra. Ez természetesen rengeteg, részletekbe menő, aprólékos leírást követel. Praktikusabb olvasók gyakran emiatt tartják a könyvet unalmasnak, követhetetlennek. Számomra inkább érzékbódító.

Ezen érzékiség ellenpontozása a regényben az all time kedvenc karakterem: Lord Henry Wotton, Wilde szócsöve. Rendkívül intelligens, cinikus fiatalember, Dorian kísértője. Lord Henry az érzékek éltetője, ám a gondolatok megbéklyózzák, így bármilyen romlott benyomást is kelt egy-egy mondatával, cselekedeteivel soha nem hazudtolja meg úriemben mivoltát.
Ő ülteti bele Dorianbe a vágyat, hogy mindent megéljen, amit lehet, ne mondjon le semmiről, amit megkaphat. Mivel benne nincs meg az a visszatartó erő, mint mesterében, megállíthatatlanul elindul lefelé a lejtőn. S bár a látszat az, hogy hosszú évek élvhajhászása után is romlatlan, s romolhatatlan, van egy titka. Egy titok, melyet nem tud örökké elhordozni.

Számomra a mese az ifjúról, aki örök fiatalságot s szépséget nyer, egy olvasás alkalmáig lenne izgalmas. Ellenben a történet egy ember lelki vívódásairól, felemelkedéseiről és bukásairól, mindig friss és meghökkentő gondolatmenetekkel tűzdelve, érdekel. Lord Henry személye és gondolatai éppen úgy vonzanak újra és újra, mint Doriant, aki hiába fogadja meg ezerszer is, hogy kitépi magát befolyása alól, nem tud élni úgy, hogy hosszabban távol marad tőle.