Egy kedvenc szerzőm... Vavyan Fable valamikor a gimi elején talált meg. A padtársamtól kölcsönkaptam két könyvét. Az egyik a Mesemaraton volt, a másik a Fattyúdal. Előbbi körülbelül olyan hatással volt rám, mint Rejtő esetében a már idézett nyitópárbeszéd a Piszkos Fredből. Azóta ha egy-egy könyvét kiadják vagy újra kiadják, felkerül a polcomra.
Éppen ezért roppantul megörültem, mikor kiderült, hogy a Jégtánc harmadik kiadása pont akkor kerül a polcokra, mikor ehhez a tételhez érek a listán.

Forrás: fabyen.hu

Voltak várakozásaim. Utánanéztem, 1994-ben jelent meg először. Fable kilencvenes évekbeli krimijei nagyon tudnak valamit. Tudtam, hogy tetszeni fog. Bár a lelkesedésem nem volt a tetőfokán. Egyrészt, mert az utóbbi egy-két könyve nem kapott el igazán. Másrészt, mert a kihívás válogatott tételeit olvasva kicsit átmentem kékharisnyába. Persze, szeretem, persze, a kedvenc időszakomból van, de mégiscsak ponyva, vagy mifene... Ennek ellenére úgy készültem hozzá, mint gasztronómus valami ínyenc fogáshoz.
És jött a jól ismert hideg-meleg váltózuhany. Egy pláza könyvesboltjában szereztem be a kötetet. Rossz beidegződés, vagy bűnös élvezet, nem tudom, de ilyen esetekben beülök a közeli gyorsétterembe, és némi junkfood társaságában ismerekedem össze a szerzeménnyel. Puhaborítós darab, a már-már védjegyszerű Szerelem Melinda illusztrációval. Hangulatos. Aztán kinyitottam. Egy nekifutásra elolvastam az első három oldalt, miközben a sajtburgert még mindig csak közelítettem az arcom felé, tán a számat is elnyitottam, de sürgős olvasnivalóm lévén, nem volt érkezésem még harapdálni is. Körülbelül egy bekezdés elolvasása elég volt ahhoz, hogy tudjam, ez a könyv bekerül a kedvencek között is a kedvencek közé.
Rejtőről mondják, hogy jellegzetes stílusa egyik alapköve, hogy filmszerűek voltak a regényei. Fable-re ez fokozottan igaz. A klasszikus nyolcvanas-kilencvenes évekbeli akciófilmek hangulatát hozza, olyan sodró lendülettel, hogy képtelenség letenni. Sok könyvet olvastam már idén, de olyan nem fordult elő, hogy szabaddá tettem egy délutánomat, estémet, csak azért, hogy olvashassak. Most ez is megtörtént. Ahogy az is, hogy papírkutya mivoltomat félretéve, nem kattintottam le a lámpát éjfélkor, mondván holnap kelni kell, hanem olvastam hajnalig.
Na de mit is olvastam? Volt egy lány. A szülői zsarnokságból kimenekülve keresi a helyét. Időnként mellé nyúl, néha nagyon, de nem bánja, különben hogy ismerné meg az életet, hogy aztán dönteni tudjon, mi a számára jó út? Ezt a hozzáállást nem ártana megtanulnom. Vannak kísérői - egy végstádiumú rákos szaxis pótapa, és a zsaru. Vannak bűnözők, rendőrök, szerelem, barátság. Jellemfejlődés, meglepő fordulatok, termékenyítő gondolatok. Nem a cselekmény a fontos, hanem ami az emberben zajlik, miközben olvassa.
Tegnap jártam a könyv végére, de még mindig kavarognak bennem az érzések. Felpiszkálta bennem a tettvágyat, hogy ha vágyom valamire, akkor emeljem fel a fenekem, és tegyek érte. Simogatja a lelkemet a tudattal, hogy amilyen szerelemre a Fable-olvasók kivétel nélkül vágynak, az nekem megadatott. Ma még - s amíg vissza nem szürkülök - a szokásosnál nagyobb empátiával és érdeklődéssel nézek a körülöttem levő emberekre.
Ez nem lehet ponyva. Vagy ha az, akkor valami mást is nagyon tud.

Így.