Az eddigi könyvekről igen lelkesen írtam, mert mindegyikhez volt valamilyen kapcsolódási pontom. Tudtam azonosulni valamely szereplő személyiségével, problémáival vagy helyzetével. Ezzel a könyvvel nem találtam meg a közös pontot. Nem értek a politikához, sem a pszichológiához, nem éltem a háborúk idején, sem az azt követő nélkülözéssel teli időszakban. Így ezt a regényt a végéig olyan objektivitással tudtam csak olvasni, mint egy, nem a szakterületemhez kapcsolódó tudományos cikket, tanulmányt. Számomra ez nem egy magával ragadó történet, hanem egy intelligens és rendkívül lényeglátó ember fiktív korrajza, pesszimista jövőképe.

Forrás: alexandra.hu

Most hogy a könyvhöz való viszonyomat igen alaposan kifejtettem, essék róla is néhány mondat.

A regény világában három szuperhatalom, Óceánia, Eurázsia és Keletázsia uralja a bolygónkat. Ezek állandó háborúban állnak egymással, nem területszerzési céllal, hanem vezetőik hatalmi pozíciójának megtartása végett. A történet Óceániában játszódik (Brit-szigetek és az amerikai kontinens), itt a hatalmat gyakorló szerv a Párt.

A Párt működését a regény három részében három aspektusból ismerjük meg.
Az első részben azt látjuk, hogy hogyan van jelen a társadalomban, miként befolyásolja és szabályozza az elvtársak gondolatait, cselekedeteit, munkáját és magánéletét, közösségi tevékenységeit és szabadidejét. Nagyjából elkezdjük sejteni, hogy hogyan működik, de nem értjük, hogy miért jó ez.
A második részben egy kimerítően részletes tudományos munkát olvashatunk a mikéntekről és miértekről.
És miután megértettük, hogy mit miért tesznek, egy közvetítőn át ugyan, de személyes kapcsolatba kerül az egyén a Párttal.

Van egy főhösünk is. Tökéletesen átlagos hivatalnok. De van vele egy probléma. Kételyei vannak. Kételkedik abban, hogy valóban így kell-e élnie az embernek. Kételkedik abban, hogy soha nem volt másmilyen az élet. Kételkedik abban, hogy van-e joga a Pártnak azt tenni, amit tesz. Kételkedik abban, hogy ő az egyetlen, akinek ez feltűnik. Kételkedik abban, hogy normális-e egyáltalán. És tisztában van azzal, hogy ennyi kétellyel a fejében nem sokáig maradhat életben.
Az első részben hosszas készülődés és tépelődés után elköveti az első apró szabályszegést, abban a tudatban, hogy most pecsételte meg a halálos ítéletét.
A második részben partnert talál a lázadáshoz. Egyre több "bűnt" követnek el, egyre nyíltabban teszik ezt, egyrészt mert ezzel az egyéni akaratnyilvánítással a Párttal szembeni ellenállásukat fejezik ki, másrészt mert valóban élvezik a maguknak kreált szabadságot. És a történet előrehaladtával egyre inkább érezzük - ahogy ők is -, hogy ezt nem csinálhatják a végtelenségig, előbb-utóbb szembe kell nézni a következményekkel.
Ez meg is történik a harmadik részben. Megismerjük a Párt eszköztárát, amivel képes elérni azt, hogy az eltévelyedett egyének zsigeri szinten magukévá tegyék az elveket, amiknek korábban legfeljebb csak látszólag próbáltak megfelelni, később már úgy sem...

Miután a könyv végére értem, több összefoglalót, kritikát, Orwell-életrajzot olvastam, rágódtam az olvasottakon, és emésztgetem még most is. Ha úgy vesszük, a regény elérte a célját.