"Telt-múlt az idő, jöttek a kritikák, és rájöttem, hogy nagy könyvet írtam. De miközben írtam, ez eszembe sem jutott."

Ken Kesey

Forrás: europakiado.hu

Ken Kesey huszonhárom éves korában megírta a Száll a kakukk fészkére című könyvet. (Az előzetesben azt írtam huszonhét éves volt. Ezúton kérek elnézést a slendriánságért, huszonhét éves korában adták ki.) Számomra ez már önmagában döbbenetes. Nem is kérdés, hogy huszonhárom éves korára nagyságrendekkel többet élt, mint én eddig a pillanatig, mikor itt ülök, és írom ezt a bejegyzést.
Gyerekként halászott, vadászott, hallgatta az öregek meséit. Birkózott, focizott, színészkedett, írni tanult. Önkénteskedett drog-kísérletek alanyaként, és a Palo Alto-i veteránkórház elmeosztályán volt betegápoló. Majd megírta a könyvét.

A történet egy elmeosztályon zajlik. Mi Bromden, avagy Serteperte Főnök személyén keresztül kapcsolódunk be. Nekem azonnal rendkívül szimpatikus volt, és úgy éreztem, sokkal okosabb, mint amilyennek hiszik. Süket-némának tetteti magát, bármit kihallgathat, amit egyébként nem szánnak a betegek fülének. Megfigyelő pozíciójából adódóan elég jól átlátja a dolgokat, és nagyjából jól érzi az emberek motivációit is. Nem tudjuk, miért van az Osztályon, de azért gyanús, hogy valami tényleg nincs benne rendben, mert időnként elkísérjük a hallucinációiba, vagyis a sajátos valóság-érzékelésébe is. Nagyon érdekesek ezek a részek, ahogy azok is, amikben a gyerekkorára emlékszik vissza. Kimondottan tetszett annak az élménynek a leírása, aminek hatására most, amikor megismertük, már önként vehette magára a láthatatlan, szinte kiterjedés nélküli, süket-néma kísértet figuráját. Azt meg főleg jó átélni, ahogy fokozatosan kimászik ebből az állapotból, újra szembesül saját erejével és jelentőségével, ahogy kizökken a számtalan Rezgetés (elektrosokk terápia) hatása alól, és kitisztulnak belőle a drogok, McMurphy működése nyomán.

A regény főszereplője Randle Patrick McMurphy. Egy rabgazdaságból küzdötte át magát az elmeosztályra, mert úgy gondolta, ott jóval kényelmesebb lesz lehúzni azt a maradék néhány hónapot. Harsány, közönséges, egyszerű figura. Első ránézésre. Valójában ravasz és remek emberismerő. Azonnal átlát Bromdenen. Nem érti, hogy a gondozottak miért tűrik önként az embertelen, lélekölő bánásmódot, amiben kezelés címén részesülnek. Próbálja felrázni őket, és mikor rájön, hogy ez nem megy olyan egyszerűen, akkor előttük jár a "jó" példával. Utóbb kiderül, hogy kissé elszámította magát, de a makacssága nem engedi, hogy meghátráljon.

A betegek két csoportra oszlanak. Az Idültekre, akikben végleg elromlott valami a Rezgetéstől és Metéléstől (lobotómia), és a Hevenyekre, akik jellemzően önként vonultak be gyógykezelésre, így egy pillanatig sem kérdőjelezik meg a terápia hatásosságát, vagy módjának helyességét.

A szituáció azonnal az 1984-et juttatta az eszembe. Az Üzem és az Osztály Óceánia, a Főnéni egyszemélyben a Párt és Nagy Testvér. A Főnéni teljhatalommal uralkodik, az ápoltak meg vannak róla győződve, hogy az ő javukra történik mindez. A csendes kételkedő Bromden.
A történet akkor indul el más irányba, mikor berobban a kívülálló, McMurphy. Túl erős a személyisége és meggyőződése ahoz, hogy ő is beolvadjon. Sőt, arra is képes, hogy végül megroppantsa a Főnéni hatalmát. És bár ebben a párharcban végül az Osztály győz, valójában mégsem.

A legutóbbi bejegyzés elején hosszasan mentegetőztem, hogy miért nem fogott meg a könyv. Első ránézésre ehhez sincs kapcsolódási pontom, mégis azonnal beszippantott. Ennek lehet az oka az, hogy egyes szám első személyben íródott, és egy számomra kedves figurával kell azonosulni. De talán inkább azért, mert itt végig azt éreztem, hogy van esély megnyerni a küzdelmet, itt érdemes drukkolni és végigizgulni, nem lejátszott meccs. Érdemes volt.