Igazából már jó ideje kíváncsi voltam erre a könyvre. Meglepő módon egy Joanne Harris novella miatt. Csak nagyon érintőlegesen tudtam, hogy miről szól, s a téma ugyanúgy visszatartó erőként is dolgozott bennem, mint érdeklődésemet piszkálgatóként. Valószínűleg ha nem kerül be a kihívásba, sok év múlva, lesütött szemmel, azonnal a táskámba süllyesztve hoztam volna ki a könyvtárból. Most is ujjhegyek közé csippentve kezdtem olvasni, kifejezve ezzel, hogy annyira sem vállalok közösséget vele, hogy tisztességesen kézbe vegyem. Ez az állapot nagyjából az előszó végéig tartott. Aztán beszippantott.

Forrás: Európa Könyvkiadó

A regény az előszót követően (melyben a szerző elhelyezi a történetet egy fiktív univerzumban, mint bizonyos emlékiratok összerendezésével megbízott szerkesztő), két részből áll.

Az első rész gyakorlatilag letehetetlen. Végig azt éreztem, hogy ez egy nagyon helytelen történet, de ennyire jó könyvet rég nem olvastam. Nabokov úgy vezet be egy nem hétköznapi igényeivel küzdő férfi világába, hogy közben egy érdekes és intelligens embert mutat be, akinek érdekel a sorsa. A nem hétköznapi igényeket szépítés nélkül nevezhetjük pedofíliának. De ott van a mondatomban a "küzdelem" szó is. Mert Humbert Humbert küzd. Küzd, hogy ne tegyen sem fizikai, sem lelki kárt senkiben, küzd, hogy a vágyait kielégítés helyett elcsendesítse valahogy. Miközben erről a küzdelemről olvasunk, "mellesleg" megismerjük antihősünk műveltségét, igényességét, szellemességét. Azt az ellentmondásos érzést, amit már eleve megelőlegeztem neki - kíváncsiság és borzadás - Nabokov a teljes első rész során fenn tudta tartani.
Azután is, hogy H. H.-t Lolita személyében utóléri a végzete. Véletlenül bukkan a vesztét okozó nimfácskára, és ahelyett, hogy menekülne, padlógázzal indul a szakadék felé. Az a pillanat, amikor kiveszi az albérletet Lolita anyjától, majd feleségül veszi a nőt, hogy mindig a lány közelében lehessen, olyan lavinát indít be, mely visszataszító lépések sorozatát vonja maga után, mely ott csúcsosodik ki, hogy Humbertünk felesége haláláról nem számol be gyámleányának, csak beülteti a kocsiba, és nekiindul vele Amerikának.

Lolitát eddig a pillanatig egy ártatlan, piedesztálra helyezett, idealizált, kissé korán érő lánykának látjuk, mindig bizonyos távolságból, mivel az anyja - megérzésből vagy csupán önzésből - igyekszik minél jobban eltávolítani Humberttel közös életükből.
Aztán elérkezünk a csúcs- és egyben fordulóponthoz. Kiderül, hogy a kis Dolores sem nem olyan gyermeklelkű, mint eddig hittük, sem nem olyan ártatlan. Későbbi áldozattá-válásától függetlenül eléggé romlott teremtés ifjú kora ellenére. Humbertet, akiben ugyan dolgozik a szándék, hogy birtokba vegye szerelme tárgyát, pont az érzései tartják vissza attól, hogy egyetlen rossz döntéssel örök életre tönkretegye. Ám Lolita a maga meggondolatan könnyedségével átszakít egy gátat, amit nem kellett volna.

És itt kezdődik a második rész. Az elcsigázottság regénye. Ez a legjobb szó arra is, amit a szereplők átélnek, és arra is, amit az olvasó végigszenved (már ha...). Itt már nincs semmi remény. Itt a vágyak már beteljesültek, Humbert úgy függ Lolitától, mint bármely szenvedélybeteg a szertől. Lolita ezt, ha már szabadulni nem tud - mert nem tud - maradéktalanul kihasználja. Itt már csak a könyörgés van: könyörgök engedj el, könyörgök ne hagyj el. Menekülés, szenvedés, féltékenység, birtoklási vágy és sóvárgás, ugyanazok a helyszínek, ugyanazok a sötét motelek, ugyanazok a titkok oda-vissza országszerte.
S miközben magamban ostoroztam Humbertet azért, amit Lolitával tesz, azt egyenesen nem értettem, hogy hogy lehetnek annyira mindent felülírók a vágyai, hogy egy életre elkötelezi magát valaki mellett, aki szellemileg nem lehet partner számára. (Én buta... Még ezen a ponton is a "normális" férfiak általam normálisnak tartott igényeit hiányoltam nála...)

Lolita végül kiszabadul. Humbert még mélyebbre süllyed rögeszméjében. Semmi más nem érdekli már, csak a lány. Semmi sem számít már, csak ő. Mégsem emiatt a megszállottság miatt kerül rendőrkézre, hanem gyilkosságért.

Összességében elmondható, hogy a szerző egy olyan témát jár körül, amiről nem lehet elborzadás nélkül beszélni. De nem egy botrányos históriáról pletykál, élő-lélegző embereket kreál szereplőnek. Nincs fekete és nincs fehér. A bűnös vágyakkal megátkozott megrontó művelt és intelligens. Az áldozatot jobban megismerve, magában Humbertben merül fel, hogy az anyja tán nem volt vele szemben teljesen igazságtalan elégetlenkedéseiben. És feloldásként végül még látjuk, hogy Humbert elnyeri méltó bűntetését, Lolita pedig a körülményekhez képest elég jól tovább tudott lépni.

Nem egyszerű ezt a könyvet olvasni. Nem egyszerű róla véleményt mondani. De ahogy maga Nabokov írta: "Az, hogy a regény tartalmaz különféle utalásokat a perverzek fiziológiai szükségleteire vonatkozóan, kétségkívül igaz. De végülis nem vagyunk gyerekek..."