Amikor kiválasztottam ezt a könyvet, mindössze annyit tudtam róla, hogy Gyárfás Endre írta, amivel már félig meg is vett magának, illetve amit a fülszövegen olvastam. Ebből arra következtettem, hogy arról fogok olvasni, meddig terjed a magyar leleményesség a mutyizás terén. Összesen két beszámolót találtam róla, az egyik végtelenül elmarasztaló volt, a másik befogadhatatlanul elragadtatott. A várakozásaim ennek megfelelően leginkább semmilyenek nem voltak.

Forrás: moly.hu

Az első oldal elolvasása után megértettem, mire is panaszkodnak olyan sokan Vavyan Fable írásai kapcsán. Nyilván, ez a könyv nem ugyanazt nyújtja, hiszen akkor nem tűnt volna fel nekem, mint a fable-i nyelvezetet második anyanyelvként beszélőnek. De akiktől az idegen, nagyjából ugyanúgy érezhetnek annak kapcsán, mint én ebben az esetben. Már az első bekezdés után letaglózott az írásmód. (Ez is egy különbség, ugye... Fable esetében egy bekezdés elég, hogy beszippantson.) És mikor az oldal végére értem, tudtam, hogy most számot kell vetnem magammal. Elfogadom, hogy ez a könyv úgy van megírva, ahogy, hajlandó vagyok ezt is a mondanivaló kifejezési eszközének tekinteni, vagy utálni fogom az egészet a végéig, és még tovább. Előbbi mellett döntöttem.

Ugyanis magát a történetet körülbelül tíz mondatban össze lehet foglalni. Ezzel most meg is próbálkozom.
Egy tó partján áll egy csárda, a vele szemközti parton épül a fogadó. A tulajdonosok érzik, hogy mindenki üzletének jót tesz, ha a másikkal kooperál, de ehhez előbb ide kell csábítani a vendégeket. Hosszas fejtörés után arra jutnak, hogy teremtenek egy magyar Lochnesst, ha már itt a tó. Természetesen a búvárhajó, a reklámkampány, minden be van durrantva, mire egy sötét éjszakán megérkezik a műanyag szörny, amit szép csendben lehorgonyoznak a tó alján. Eközben a fogadósék és a szállodás jó magyar szokás szerint örök haragba kerül, majd fogadósné összeköltözik a szállodással, és innentől a fogadóst utálja kollektívan mindenki. A szörnnyel lebuknak, de még felajánlják a helyi iskolának oktatási célzattal, így ők jönnek ki belőle jól. Szörny múltával feltűnik, hogy a fogadó sokkal jobban teljesít, mint a szálloda. Ezt az állapotot egy ántoszos riasztással gyorsan meg lehet szüntetni. Ezután a szálloda csillaga ívelne fölfelé, ha közös hülyeségi alapon véletlenül le nem égne, nádassal, csárdával együtt. A veszteség újra összehozza a kárvallottakat, s új reményként felcsillan a horizonton a katasztrófa-turizmus.
Esküszöm, nem számoltam közben, de pont tíz lett belőle. Voltak ugyan mellékszálak, és további szereplők, de a fő csapásvonal szempontjából nem említésre méltók.

Amitől ez a könyv több mint kétszáz oldal lesz, az a szép magyar nyelvünk adta minden létező lehetőség kiaknázása. Két szóvicc között egy közhely, kizárólag beszélő nevekkel rendelkező szereplők, a Besenyő családot idéző párbeszédek gyűjteménye ez az írás. Ami, lássuk be, a sztoritól elvonatkoztatva borzalmas lenne. De ha az ember nyitott elmével tudomásul veszi, hogy a megfogalmazás önmagában mondanivalóval rendelkezik, és azt hozzáteszi a történethez, akkor máris nem öncélú nyelvi bravúrkodásnak tűnik.

Nem lesz kedvenc, de nem tudok egyetérteni azzal sem, aki semmiről nem szóló szócséplésnek minősíti.