Amikor megkaptam Ákostól ezt a könyvet, fogalmam sem volt, mit tartok a kezemben. Nem hogy nem olvastam tőle semmit, de korábban még csak nem is hallottam Sylvia Plath-ról. Így aztán, mindenek előtt, meggúgliztam a szerzőt. Az életrajzzal ismerkedve jól el is ijedtem, hogy még ha el is olvasom, mit fogok erről a könyvről írni? Még most sem igazán tudom.

Forrás: moly.hu

Így aztán, az egyszerű utat választva, a történet ismertetésével kezdem.
A középpontban Esther Greenwood, a tizenkilenc éves, amerikai írópalánta áll. Esther az iskolában jól teljesít, van egy udvarlója, aki fárasztja, az anyjával nem súrlódásmentes a kapcsolata, de hála egy jómódú patrónusnak, ideje nagy részét otthonától távol, tanulmányaira koncentrálva tölti.
Történetünk idején nyár van. Az otthoni tespedéstől megmenti, hogy megnyert egy pályázatot, s így többedmagával New Yorkban tölthet egy hónapot, egy divatmagazin gyakornokaként. Divatbemutatókra, előadásokra, bálokra, ebédekre jár. De a többi lánnyal ellentétben, őt egyre inkább hidegen hagyja a csillogás, sőt, idővel még életcéljában - tudniillik, hogy írni akar - is elbizonytalanodik. Egyetlen reménye van - az írói tanfolyam, mely otthon várja, ha letelik a szenvedéssel, dekadenciával, életundorral teli egy hónap a nagyvárosban.
Aztán jön a pofon. Nem vették fel a tanfolyamra. Úgy éreztem, ez volt az a momentum, ami végleg elindította a lejtőn. New York után még lett volna esélye visszazökkenni a "rendes kerékvágásba", de ezen a ponton az üvegbura leereszkedése megállíthatatlanná vált.

Ez utóbbi mondattal jócskán előreszaladtam. De hogy mentsem a menthetőt, meg is magyarázom: ez a regény egy öngyilkossági kísérletig súlyosbodó depresszió (vagy egyéb lelki betegség?) története. A betegség a címben szereplő üvegbura, mely fokozatosan teljesen elszigeteli Esthert a külvilágtól.
Több ember véleményét olvastam a könyvről, és megnyugodva vettem tudomásul, hogy a hozzám hasonló laikusok nem igazán tudnak-mernek nyilatkozni a könyv kapcsán, mert hogyan is írhatnának valamiről, amit nem ismernek, csak olvastak róla?
Bár az is igaz, nagyon jól van megírva a könyv. Nagyon érzékletes képet fest az állapot kialakulásáról, súlyosbodásáról. Az egyes stádiumokról - amikor Esther észreveszi, hogy valami nincs rendben benne; amikor hatalmas elánnal igyekszik tenni ellene; amikor már mások is látják, hogy orvosi segítségre van szüksége; amikor eljut a gondolatig, hogy csak egy módon tud véget vetni ennek az állapotnak, de még hagyja, hogy a körülmények megakadályozzák az öngyilkosságban; és végül az a pillanat, mikor elszánja magát.

De a története itt nem ér véget. A kísérlet nem sikerül, látjuk felépülését, egy új élet reményét is. Engem mégsem az optimista befejezés fogott meg. Sokkal inkább a magamévá tudtam tenni azért, mert újra és újra magamra ismertem a "Mi leszek, ha nagy leszek?", "Biztos, hogy ezt akarom?", "Ha döntök valami mellett, az örökre szól? Minden másról le kell mondani?", "Mi van, ha valami másban jobb vagyok, mint ami mellett döntöttem?" kérdésekkel tűzdelt útkeresésben, a különféle indíttatású szorongásokban. Sok hasonló helyzetet éltem át, mint hősnőnk, mert Estherhez hasonlóan próbáltam megfelelni a körülöttem levők, a mai világ elvárásainak, és közben állandó konfliktusban voltam a belém nevelt, vagy évek során magamnak növesztett elvekkel, rigolyákkal.

A könyv olvastán többször is megdöbbentem, hogy milyen közel jártam hozzá időnként, hogy én is üvegbura alá kerüljek. Ez elgondolkodtatott: vajon hogy sikerült minden mélypontomból, egyre ütött-kopottabbá váló, de mégis ép lélekkel kimásznom? A talált válasz semmiképp nem általánosítható, és mi sem állhat távolabb tőlem, mint hogy meg akarjam mondani, mi az általános gyógymód. De személy szerint engem, mindig, újra és újra a hitem tartott a felszínen. Pedig, Isten látja lelkem, a hitéletem sincs topon jó ideje. Mégis, ha elsüllyedni készülök a szorongások, félelmek, tehetetlenség mocsarában, kihúz az, hogy átállítom az objektívet - elkezdek nem magamra fókuszálni, hanem a rajtam kívül álló, jóval nagyobb, örökérvényű tervre, ami védőhálóként vesz körül.

Érdekes olvasmányélmény volt. Érdekes, mert az utolsó bekezdésben leírt gondolatmenést indította el bennem. Érdekes, mert érdekesen van megírva. Nem egyszer olvasós. Biztos vagyok benne, hogy időről időre elő fogom venni, mert nem lehet minden kis részletét egy nekifutásra befogadni.