Utáltam a könyvet. Utáltam, míg az első történetet olvastam, még jobban, mikor befejeztem, s még annál is jobban, mikor elkezdtem a másodikat. Ákos tanúsíthatja, egyedüli közönsége volt hőzöngéseimnek. Ám a morgás és panaszkodás csendben és észrevétlenül elmaradt, ahogy egyre inkább részemmé vált a befogadott mondanivaló.
Furcsa helyzetben vagyok: ahogy végigtúrtam az internetet (valójában csak a gúgli találati lista első két oldalát), azt kellett látnom, hogy mindenkinek, aki írt erről a trilógiáról, azonnali szerelem volt. Bennem csupán kellő idővel kialakuló megbecsülést és tiszteletet ébresztett, meg némi kételyt az érzelmi-értelmi intelligenciámmal kapcsolatban, amiért számomra nem lett egetrengetően egész további életemet meghatározó olvasmány.
Forrás: Európa Könyvkiadó
Amikor kiválasztottam a New York trilógiát, az egyetlen szempont a terjedelem volt. Láttam, hogy nincs négyszáz oldal összesen, jó lesz ez a kihívásba. Gyorsan azért még rákerestem, és arra jutottam, sebaj, hogy a szerzőt posztposztmodernként írják le, detektív regényekkel mellélőni nem lehet. Ilyen előzmények után sejthető, hogy nem voltam felkészülve arra, ami a kezembe került.
A kötetben három kisebb terjedelmű regény van. Az Üvegváros, a Kísértetek és A bezárt szoba. Mindhárom regény ugyanarra a sémára épül - valaki megfigyel valakit (akár felkérésre, akár önszorgalomból), és ez a tevékenység visszahat az ő életére - különböző szemszögekből bemutatva. Bizonyos momentumok, nevek, alakok, amik szerepeltek az egyik regényben, visszakacsintanak a másikban, teljesen más kontextusba helyezve, így lehetőséget adva az összekapcsolásra, ám az azonosságot tagadva. Paradox helyzetek ezek...
Az Üvegvárosban egy író a főhős, akihez véletlenül befut egy magánnyomozónak címzett feladat, s ő úgy dönt, belebújik a priváthekus bőrébe, és teljesíti a megbízást. Igazából ez a történet idegesített a legjobban. Első körön az alábbi két mondat miatt: "A jó detektívregényben semmi sem felesleges, nincs mondat, szó, melynek ne lenne jelentősége. És még ha nincs is jelentősége, magában hordja a lehetőséget, hogy legyen, ami végső soron ugyanaz." Ehhez képest a történet tele volt - a krimi szempontjából - (számomra) teljesen lényegtelen dolgokkal. Persze így utólag, hogy már rájöttem, hogy valójában nem (klasszikus) detektívregény volt az, amit olvastam, a helyére kerül ez a kijelentés is. De akkor, frissiben, nagyjából az önkritika teljes hiányának megnyilvánulásaként tudtam csak felfogni. Idegesített az is, hogy lépten-nyomon a szexualitásnak valami nagyon közönségesített formájába botlottam, és ezeknek a momentumoknak aztán tényleg semmi köze nem volt a főcsapáshoz. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy mutogatósbácsi minden sarkon elém ugrana és lehúzná a sliccét. Másrészt... Így utólag a helyükre kerültek ezek a dolgok is. De ehhez kellett az a másfél hét emésztési idő, ami eltelt az elolvasás óta. Akkor érthetetlennek és értelmetlennek tűntek számomra a főhös cselekedetei, és tudtam, hogy én teljesen máshogy csináltam volna, sőt, minden normális ember teljesen máshogy csinálta volna, és ötven oldallal előbb vége lehetett volna a történetnek. Ám azóta természetessé vált számomra, hogy emberünk adott lelkiállapotában nem is cselekedhetett másképp.
A Kísértetekben egy hivatásos magánhekus kap az előzőhöz hasonló feladatot. Ez a regény valójában olyan, mint egy megoldóképlet a matematikában. Lecsupaszított séma, amibe bármilyen változókat helyettesítünk be, ugyanolyan módon jutunk el az eredményre. Már-már zseniális húzás volt az Üvegváros és A bezárt szoba közé beékelni. Semmi kis történet, semmi kis szereplőkkel - Black, White, Brown, Grey és társaik adják elő a teljesen elszemélytelenített és örökérvényű darabot.
A bezárt szoba kellemes meglepetést okozott. (Fontos tudni, hogy amikor ezt kezdtem olvasni, még a heveny utálat stádiumában voltam.) Végre valami rendes regény formája volt. A történet egyes szám első személyben íródott, a narrátornak volt saját személyisége, gondolatai, érzelmei, humorérzéke. Ahogy haladtam előre a történetben, és felismertem, hogy ugyanarról van itt szó végső soron mint az előző kettő írásban (Na de miről is? Nem mondom el, találja meg magának mindenki, akit érdekel, a választ...), az ellenérzést fokozatosan felváltotta a bosszúság érzése. Rájöttem, hogy eddig nem értettem, és nem szerettem szembesülni vele, hogy ilyen lassú a felfogásom. Ráadásul maga az író diagnosztizálta az állapotomat két alkalommal is. Először: "Hasonló módon talán egy élmény is csak annak kínálja fel magát, aki képes megélni azt.". Majd: "Mindent kezdtem egyszerre más fényben látni, szavak, amiket sohasem értettem, tartalommal telítődtek meg.". És láss csodát, a végére összeállt.
De ami ennél is meglepőbb, és kicsit ijesztő is - bebizonyosodott, hogy Paul Auster valóban olyan varázsló, amilyennek mondják. Mialatt megírtam ezt a bejegyzést, a "Nem is olyan rossz, mint amilyennek elsőre hittem"-hozzáállástól eljutottam odáig, hogy itt ülök lesújtva, libabőrösen és elbűvölve. Hiszen ez a könyv nagyon jó. Ezúton kérek elnézést Paul Austertől és minden rajongójától, akikkel egy órával ezelőtt még mélységesen nem értettem egyet.
Ha felkeltettem volna az irományommal bárki érdeklődését Paul Auster iránt, linkelek két ismerkedő-cikket:
