Azt már írtam a havi felvezetőben, hogy úgy esett a választás erre a Stephen King darabra, hogy olvasni még nem olvastam, ellenben a film elég mély benyomást tett rám, és pont bent volt a könyvtárban. Ez a kicsit esetleges döntés beigazolódni látszott egyrészt Ákos reakciója által ("Hú... Az para."), és a borító megjegyzésével:
"HÖLGYEM!
URAM!
E REGÉNY OLVASÁSÁHOZ CSAK AKKOR FOGJON HOZZÁ, HA MEGBIZONYOSODOTT RÓLA, HOGY LEGALÁBB A SZOMSZÉDJA OTTHON TARTÓZKODIK.
HIÁBA VANNAK KÖTÉLBŐL AZ IDEGEI.
MAJD MEGLÁTJA."

Forrás: moly.hu

Nem tudnám egyértelműen eldönteni, hogy valóban ijesztgetett, vagy inkább elborzasztott a könyv. Bár talán ez nem is lényeges kérdés.
Ami biztos, hogy nagyságrendekkel intenzívebb élmény ebben a formában befogadni a történetet, mint a filmfeldolgozást (pedig egy igen jó feldolgozásról beszélünk). Utóbbi sokat finomít a körülményeken és eseményeken, Paul Sheldon, szenvedő főszereplő személyisége nekem teljesen elhalványul benne, Annie Wilkes, ijesztő főszereplő megformálása ellenben tökéletes (nem véletlen a díjeső a színésznőnek...).

De ha már így a közepébe csaptam a szereplők jellemzésével, utólag kontextusba helyezem azok kedvéért, akik nem ismerik a történetet semmilyen formában. Paul Sheldon író, csöpögős lányregény sorozat (Tortúra, avagy Misery) népszerű szerzője, aki nagyon szeretne már kiszabadulni ebből a skatulyából, s valami olyat alkotni, amiért a szakma elismeri. Meg is születik a mű, ezt megünnepli egy üveg pezsgővel, majd nekivág a Sziklás-hegységnek hóviharban, hogy mielőbb a kiadójánál legyen a megváltó darab. Nem meglepő módon balesetet szenved.
Ágyban, párnák között, óriási fájdalmakkal ébred. Megmentője, Annie Wilkes (kirúgott) ápolónő, az első számú rajongója. Az első időszakban Paul számára csak a fájdalomcsillapító forrásaként szüremlik be a tudatába, majd ahogy kilábal az életveszélyes állapotból, s egyre hosszabb időszakokat tölt öntudatánál, egyre többet fog fel a nőből. Látszólag egy régimódi, vallásos, az egyedülléttől kicsit bogaras, túlzottan rajongó nő. Ám idővel kiderül, hogy nem csak kicsit bogaras. Határozottan közveszélyes és őrült.

Mint azt már írtam, a filmben is nagyon jól átjön az őrülete, a hangulatváltozásai, a dühkitörései, a depressziója. Amiben a könyv messze többet ad, az, hogy itt Sheldon szemszögéből látjuk az egészet. Sheldonban kifejlődik a diliméter, nagyjából sejti, hogy milyen hangulatban van vendéglátója, s az ebből származó megkönnyebbülés, szorongás, gyomorgörcs nemcsak nála áll be, hanem nálam is olvasás közben. Vele együtt rettegtem, hogy be ne jöjjön a szobába, vele együtt könyörögtem, hogy ne fenyítse meg szeretete jeléül, vele együtt drukkoltam a rendőrnek, aki szerencsétlenségére a házhoz tévedt Paul után kutatva.

Érzékletesen festi le King Paul állapotait: a kezdeti stádiumot, mikor csak a fájdalom létezik és a gyógyszer. Az ezt követő gyanútlan időszakot, mikor még áldja a szerencséjét, hogy értő kezekbe került, s nem fagyott halálra a hóban. Amikor ráébred, hogy drogfüggővé vált a nő kezei között. Amikor már biztosan tudja, hogy a nő nem normális, és csak a hangulatától függ az élete. Amikor már inkább meghalna, mert rájön, hogy soha nem fogja elengedni. És amikor utolsó szalmaszálként belekapaszkodik a "seherezádézásba": megírja Annie könyvét - addig él, és addig van miért éljen.

Nagyon szerettem ezt a könyvet a könyvben, ami a filmben is megjelenik ugyan, de messze nem ugyanaz. Itt King folyamatosan csepegteti nekünk a Tortúra-részleteket. Sheldon okosan vetíti át a regényébe a fogvatartójához való viszonyát, iránta táplált érzéseit. Ez a párhuzamos regény egyfajta tükre a "külső" regénynek. És időnként találkozik is a kettő - Paul fejében, mikor álmodik, vagy éppen túl van gyógyszerezve.

Nem tucat-horror. Olyan lélektani történéseket és pszichológiai folyamatokat ír le, amit "magasabb" irodalomban sem feltétlenül talál meg az ember. Brrr...