Vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Nagy várakozással néztem elébe, arra számítottam, hogy könnyed, üdítő olvasmány lesz. De időnként rendkívül fárasztó volt. Érdekes, hogy Joanne Harris minden írására, amit eddig olvastam (volt néhány), jellemző, hogy inkább kivesz belőlem, mint feltölt. Ennek ellenére néha mégis megkívánom. Nem tudom, hogy csinálja.

Forrás: ulpiushaz.hu

A Bársony és keserű mandula című kötetben huszonkét novella van. Mind teljesen különböző. Az újra meg újra elolvasott novellás köteteimben a szerzők (Kosztolányi, Karinthy, Örkény...) nagyon különböző történeteket mesélnek el, következetesen az őket jellemző stílusban. Ettől nem lesznek egyhangúak, hiszen a mondanivalójuk sokféle. Joanne Harrisnél mintha minden egyes sztori egy külön stílusgyakorlat is lenne egyben. Volt, hogy Örkényre, Kosztolányira, Karinthyra vagy Rejtőre ismertem benne. Néha még kis Lem-érzetem is volt. Csak azt nem tudom, hogy ebben a kavalkádban hol van maga az írónő?
Évekkel ezelőtt már olvastam a kötetet. A huszonkettőből összesen kettő novellára emlékeztem. Most is ez a kettő volt az, ami igazán tetszett. Az egyik kedves, szívmelengető olvasmány (Faith és Hope vásárolni indulnak). A másik nagyon vicces, gonoszkodó darab (Kölnivíz). Nem tudom, hogy annak van-e jelentősége, hogy ezek az első és az utolsó helyet foglalják el a gyűjteményben. A kettő között levők... Hát, mondjuk, hogy láttam a betűket a papíron. Rendben, ez így nagyon gonosz. Volt olyan, aminek tetszett a problémafelvetése. Volt olyan, ami szórakoztatott abban a pár percben, amit vele töltöttem. Volt, aminél tetszett, hogy hogyan figuráz ki mai, tényleg visszás jelenségeket. Amit kritizált, azzal egyet tudtam érteni. De többször volt olyan, hogy a 10-12 oldalas történetet csak három nekifutásból bírtam elolvasni, mert képtelen voltam egyszerre többet befogadni belőle. Olyan is volt, aminél véletlenül átlapoztam két oldalt, és majdnem végigolvastam a következőt, mire egyáltalán gyanús lett, hogy valami kimaradt. De a legszomorúbb az, hogy most végigolvasva a tartalomjegyzéket, van olyan cím, amihez nem tudok történetet kapcsolni...

A nem éppen lelkes befogadásom esetleg összefüggésbe hozható azzal, hogy elég stresszes hetem volt. De valószínűbb az, hogy Joanne Harris, mint novellaszerző, nem nekem való. Ettől függetlenül minden kedves Joanne Harris-rajongónak ajánlom, hogy olvassa el a gyűjteményt, ha még nem tette volna, mert biztosan új oldaláról ismeri meg az írónőt.

És a borító is szép.