Azért szeretem Kosztolányi prózáját, mert valós dolgokról ír. Nem az élet szebbik oldaláról mesél, hanem a bántó, kellemetlen, kényelmetlen momentumokról. Mindezt sajátos iróniával teszi. Nem azért alkalmazza a humort, hogy elbanalizálja, feloldja a feszültséget, sokkal inkább azért, hogy a narrátor távolságot tartson a történettől. Ez a fajta történetmesélés már az első Kosztolányi-gyűjtemény (novellák és cikkek) olvasásakor magával ragadott, és elnyerte rajongásom. Belekezdtem egy Kosztolányi-kutatásba, hogy megtudjam, mi a forrása ennek a kifejezésmódnak, és összefoglaljam itt egy, a Rejtő-cikkhez hasonló bejegyzésben, de belebuktam. Nagyon sok Kosztolányit kell még olvasnom ahhoz, hogy megtaláljam a választ.
Addig elégedjünk meg a Pacsirta leírásával.

Forrás: europakiado.hu

Már jó néhány éve gyűjtöm az Európa Könyvkiadó Kosztolányi-kiadásait. Gyönyörű, keményborítós, kék alapon aranybetűs darabok. Jó őket kézbe venni, vagy megcsodálni, ahogy a polcon sorakoznak egymás mellett. Egyszerű, letisztult darabok. Passzolnak a belső tartalomhoz.

Nem is tudom, miért szeretem annyira a Pacsirtát, a már fent leírt stílusjegyeken túl. Még csak két-három alkalommal olvastam, de az egyik legmaradandóbb olvasmányélményem. Kimondottan csúnya, már-már kegyetlen történet, teljesen kifordítva.
Előre is bocsánatot kérek azoktól, akik még nem olvasták, de a szokásosnál bőségesebb spoilermennyiség következik.
A címszereplő: Pacsirta. A főszereplők: Vajkayék, Pacsirta szülei. A helyszín: Sárszeg poros, jelentéktelen városkája, ahol mindenki ismer mindenkit. A konfliktus: családon belüli elnyomás-elnyomatás. A várakozásokkal ellentétben nem a gyerek az alárendelt helyzetű, és a szülők a dominánsak, éppen ellenkezőleg. Az idős házaspár fölött teljes hatalommal uralkodik egyetlen, harmincöt éves, hajadonon maradt leánygyermeke. Nem ám úgy, ahogy az gyakorta előfordul: a szülők a nyakukon maradt ivadékot még mindig úgy szolgálják ki, mint kisgyermek korában. Nem. Pacsirtának nem lett saját háztartása, így a szüleiében vette át az uralmat. Mindenre gondja van, mindent elintéz, az öregeket hozza már-már gyermeki kiszolgáltatott helyzetbe. Gondoskodás látszatát kelti a tevékenysége, valójában azonban saját akaratát, saját korlátait kényszeríti rá a házaspárra, úgy, hogy azok észre sem veszik.
A történet során összesen kétszer találkozunk Pacsirtával. A regény elején, mikor elutazik egy hétre. És a regény végén, mikor hazaérkezik. A történet az ő távollétének-jelenlétének hatásáról szól. Megtudjuk, hogy soha nem volt még egy-egy napnál tovább távol. Így a szülők az első napon teljesen el is anyátlanodnak a hiányában, nem tudják mihez kezdjenek. Nem szívesen mennek ki a házból, abból a zárt, biztonsági zónából, amit Pacsirta a saját maga számára teremtett, de ők is belekényszerültek, meg is szokták. Nem szívesen csinálnak olyasmiket, amikről Pacsirta kijelentette, hogy rossz, de most kényszerűségből kénytelenek elviselni (ilyen a vendéglőben étkezés). Ám ahogy múlnak a napok, először maguknak sem merik bevallani, eretnek gondolatnak tartják mikor felmerül bennük, de végül állást foglalnak: ezek a dolgok, amiket évek óta nélkülöznek, valójában jók és kívánatosak.
Az olvasóval együtt érik bennük folyamatosan a gondolat, hogy eddig lehetetlenül visszás életet éltek. Külön érdekes, és az eddigi olvasások során még soha nem tűnt föl (ilyenekért érdemes újra meg újra elolvasni valamit), hogy a házaspár tagjai a regény első felében következetesen "apá"-nak és "anyá"-nak szólítja egymást, a narrátor is így hivatkozik rájuk. Ám ahogy egyre inkább teret kap a saját egyéniségük, egyre többször szerepelnek "Ákos", "Vajkayné", illetve "feleség" néven.

És bár Vajkayék jelentős változáson mennek keresztül az egy hét alatt, és a történet tetőpontján meg is fogalmazzák a problémát, a feszültség feloldása elmarad. Pacsirta hazaérkezik. A szülők eltüntetik az egy heti élet nyomait, "nem kell felizgatni a gyereket" alapon. De a kérdés ott marad az emberben: tényleg lehetetlen kitörni egy ilyen zsarnokság alól, vagy ha több ideje lett volna Vajkayéknak Pacsirta nélkül, megérlelődött volna bennük valamilyen elhatározás a probléma megszűntetésére, ha már annak létezésére ráébredtek, forrására rátaláltak?