Dióhéjban: izgalmas volt, szórakoztató, de nem meghatározó élmény. Azt hiszem, ez az én hibám, annyiban, hogy több filmes feldolgozást is láttam már Sherlock Holmesról, és csak aztán jutottam el a forrásig. Alapelvem, hogy előbb olvas, aztán néz, pontosan ezért, hogy a már birtokomban levő ismeretek ne rontsák a könyvélményt.

Forrás: konyvmolykepzo.hu

Így viszont akaratlanul is összehasonlítások jutottak az eszembe, mialatt a könyvet olvastam.
Kezdjük mindjárt Sherlock Holmesszal. Várakozásaimnak megfelelően, nem sok köze volt a Robert Downey Jr.-féle steampunk pökhendiséghez. A Cumberbatch által alakított nagyképű, enyhén szociopata zseni sokkal inkább emlékeztetett az eredetire.
Dr. Watsonban sajnos csalódtam. Nem volt meg benne az a tökösség, ami akár a Jude Law, akár a Martin Freeman által megformált karaktert Holmes méltó párjává tette. Jobban hasonlított a Poirot-filmsorozat kétbalkezes, átlagos Hastings kapitányára.

Érdekes - lehet, hogy a választásomat is befolyásolta -, hogy A Sátán kutyája című részt láttam először a kumberbacs-féle sorozatból, így azzal is össze tudtam vetni. Illetve tudtam volna, ha lenne bármi hasonlóság a kettő között. Mindössze annyi van, hogy néhány szereplő nevét, és a fő motívumot (a Sátán kutyája) átvették, de sem a karakterek, sem a konfliktus, sem a megoldás nincs egyértelmű összhangban az eredetivel. Ezzel együtt nekem nagyon tetszett az a rész, nagyon okosan van kitalálva a történet, és nagyon átvitt értelemben mégiscsak rímel a könyvre.

Az eredeti sztoriról pár mondat:
A Baskerville család tagjait évszázadok óta sújtja egy átok egy démoni eb képében. Sir Charles Baskerville, a cím és uradalom legutóbbi birtokosa rejtélyes körülmények között elhalálozott. Egy szemfüles barátja észrevesz olyan nyomokat, amik hatására felmerül benne, hogy lehet valami ebben a kutya-legendában. Így felkéri Sherlock Holmest, hogy járjon utána a dolognak, mialatt az utolsó Baskerville sarj elfoglalja méltó helyét, nehogy őt is utolérje a családi sors. Azt, hogy ki keltette életre a legendát, hogyan és mi okból, olvassa el magának, akit érdekel.

A regény szerkesztését tekintve még egy apró megjegyzés: soha nem értettem a Leslie L. Lawrence történetekben, hogy miért visszatérő motívum, hogy a detektív pipáját meggyújtva összefoglalja az eseményeket, felfedi az olvasó előtt, hogy milyen plusz információk álltak a rendelkezésére, amik birtokában összeállt benne a kép - velünk ellentétben. Azt mondják, a Sherlock-történetek típusteremtőek voltak a műfajban. Így már mindent értek. Végre.