2 kötet.
4 könyv, 1 epilógus.
17 rész.
361 fejezet.
1482 oldal.

Nem lett a kedvencem.

Forrás: Európa Könyvkiadó

Az első benyomás határozottan pozitív volt. Nagy örömömre szolgált, mikor a könyvtárban a 2013-as kiadás került a kezembe. Úgy gondoltam, sokkal nagyobb lelkesedéssel fogom forgatni ezt a verziót, amit jó kézbe venni, aminek gyönyörű a borítója, mint egy megsárgult lapú, ronggyá olvasott, könyvtári-kötött példányt.
Mikor elkezdtem olvasni, még kellemesebb meglepetés ért. Nem is értettem, miért húzta a száját minden ismerősöm, mikor közöltem, hogy mi a legközelebbi tétel az olvasmány listámon.

In medias res nyitással egy szalonban kezdtünk. Az első rész végéig nem is nagyon mozdultunk ki a miliőből. Meglepett a tény, hogy az orosz arisztokrácia társalgási nyelve a francia volt, de élveztem olvasni. Egy nekifutásra behabzsoltam ezt a szakaszt. Kicsit nehéz volt követni a rengeteg szereplőt a (számomra) hasonló hangzású nevekkel, de azt éreztem, hogy rendben lesz ez. Ezt a világot ismerem számos olvasmányomból, bár jellemzően inkább nyugati területekről, kifejezetten érdekes lesz most ennek az orosz megfelelőjét is megtapasztalni.

Aztán jött az első mini-sokk. A Napóleon elleni harc testközelből. Nyilván beállítottság kérdése, de a háborús leírások hidegen hagynak. Jóval nehezebben rágtam át magam ezen a részen, mint az előzőn. Akkor még nem tudtam, hogy később mi vár rám. Itt legalább a már ismert szereplők életét követtük nyomon, és az ő szemszögükből láttuk a háborút.

Aztán visszatértünk a városba, végre tudtam, hogy ki kicsoda, melyik családhoz tartozik, kitől mit szeretne vagy éppen nem szeretne. Ekkor jártunk az első könyv végénél.

A második könyvben már nem különülnek el a városi és háborús részek. Ez olyan szempontból volt rossz, hogy a csatajeleneteknél nem tudtam azt várni, hogy na még X-száz oldal, és megint élvezhető részek jönnek. Bár már kezdtem belerázódni a harctéri történetek olvasásába is. Lehet, hogy csak azért, mert a polgári-szál ebben a könyvben szippantott be a leginkább.

És nagyjából itt jött ez az a pillanat, amikor rájöttem, hogy jegyzetelnem kell, különben mire eljutok az összefoglaló megírásáig, fogalmam sem lesz, hogy ki mivel mit mikor...

Ezt követően jött egy olyan fordulat, ami miatt két és félszer annyi ideig olvastam a második kötetet, mint az elsőt. Egyre több lett a háború, egyre kevesebb az élet. És ami a fő baj volt: nem a megkedvelt szereplőket kísérjük a csatába, hanem Tolsztoj fejtegeti a maga nézeteit s a történetírók fafejűségét rendkívüli alapossággal. És ebbe egyre jobban és mélyebben belesüppedünk, és száz oldal fejtegetés után már igazából nem mond újat az addigiakhoz képest, de még háromszáz oldalon át újra és újra levonja ugyanazokat a következtetéseket más-más irányból megközelítve.
Az utolsó ötven oldalon már az agyhalál környékezett. Nem tudtam úgy végigolvasni egy mondatot, hogy emlékeztem volna az elejére. Többször megfordult a fejemben a gondolat, hogy én ezt nem olvasom el. Senki nem fogja megtudni, ha nem olvasom végig. Szégyen, de végül csak a blog miatt vettem rá magam, hogy minden egyes betűn átrágjam magam...

Bosszant, hogy beletört a bicskám ebbe a könyvbe. Nem írom azt, hogy a regénybe, mert a regény nekem az a vonal volt, ami a négy grófi, hercegi család életét követi, az ő összefonódásaikat, elszakadásaikat. Regényben rég olvastam ilyen jót. Állandó kellemes feszültségben tartott a történetük. Majdnem mindegyikükhöz tudtam kötődni, átéreztem a vágyaikat, a problémáikat, a szerelmüket, a bánatukat, a becsapottságukat, haragjukat. Ha az ő történetük töltötte volna ki a közel ezerötszáz oldalt, valószínűleg hetekkel ezelőtt a végére értem volna, s egy rossz szavam nem lenne.
Ám ott volt az a másik vonal is. Eleinte még kis adagokban, majd egyre jobban felülkerekedve a személyes kapcsolódási lehetőségen, elhatalmasodott a filozofálásba hajló okoskodás. Ami, bevallom őszintén, nem érdekelt. Ami még nem lett volna akkora baj, hiszen vizsgákra készülve is olvastam már több száz oldal olyan szöveget, ami nem érdekelt, mégis képes voltam a befogadására. Azt hiszem, ebben az esetben az okozta a fő gondot, hogy ez a fajta szöveg a végére sűrűsödött, én meg az utolsó kétszáz oldallal voltam úgy, hogy márpedig nincs lefekvés, amíg ezt be nem fejezem, nem húzhatom tovább, így is két hét csúszásom van már miatta a kihívásban.

A negatívba hajló élmény ellenére ajánlom mindenkinek, hogy legalább egyszer olvassa el. A regény része nagyon élvezetes, izgalmas. A háborúról szóló részek tanulságosak - többet megtudtam a napóleoni háborúkról, mint történelem órán. Csak nem szabad határidőt szabni hozzá, rá kell szánni azt az időt, hogy befogadóképességnek megfelelő tempóban olvassa az ember.