A helyszín: Amerika. Kritérium: pipa.

Hála Istennek, sokkal többet tud a regény annál, hogy kielégíti a lista követelményét.

Lehet, hogy a szokásosnál személyesebb hangvételű lesz ez a bejegyzés. Nem hogy az idén elolvasott tizenkettő között, de szerintem évek óta nem volt a kezemben olyan könyv, ami annyira magával ragadott volna fejben és szívben, mint ez.

Forrás: alexandra.hu

Amit általánosságban tudni érdemes a regényről, akkor is, ha még nem olvasta az ember: a szerző Daniel Keyes. Pszichológiát tanult, tengerész volt, képregény szövegeket írt (a Marvelnek), majd kreatív írást oktatott. Közben írt egy novellát, amiért Hugo-díjat kapott. Később a novella regénnyé nőtte ki magát, amiért Nebula-díjat kapott. Ez a regény a Virágot Algernonnak. Egy szellemileg visszamaradott férfiről szól, akin kísérleti operációt hajtanak végre, hogy ezáltal növeljék az intelligenciáját, nem a normálisig, hanem a zsenialitás felső határáig. Gyakorlatilag napló-regény, mivel a főszereplő - Charlie - által a kísérlet velejárójaként kötelezően írandó "előmeneteli jelentéseket" olvassuk. Így első kézből követhetjük nyomon a benne zajló változásokat.

Eléggé tartottam a történettől, mielőtt elkezdtem. Az az igazság, hogy nem nagyon tudok mit kezdeni magammal a szellemileg sérült emberek közelében. Egyrészt van bennem egy tenni akarás, segítőszándék. Másrészt egy hatalmas adag sajnálat és részvét. És utóbbi kettő mindig akkora túlsúlyba kerül, hogy teljesen lebénulok, és végül elsomfordálok. Szóval kicsit tartottam attól, hogy milyen érzelmeket fog belőlem kiváltani a könyv olvasása. Körülbelül az első negyven oldalon voltam túl, mikor a párom megkérdezte, hogy na, hogy tetszik? Csak azt tudtam mondani, egyébként teljesen őszintén, hogy "máris utálom az embereket". Nagyon felbosszantott, hogy itt van ez a szegény fickó, rettenetesen magányos, de ezt nem tudja magáról, mert azt hiszi, hogy az emberek, akik körülveszik és vele rajta nevetnek, szeretik.
Idővel aztán háttérbe szorultak az indulataim. Már csak azért is, mert a könyv nem erről szól. Ámulatba ejtett a szakértelem, amivel leírta a szerző az "okosodás" folyamatát. Gyakorlatilag azt láthatjuk Charlie életén keresztül, hogy hogyan nő fel az ember. Hogy lesz a gyerekből érett felnőtt. Az érdekessége itt az a dolognak, hogy egy felnőtt férfi életében történik meg mindez, néhány hónap leforgása alatt. Ahogy halad előre a történet, úgy tudunk egyre távolabbra visszanézni a múltba is, mivel emlékezni is most tanul meg hősünk.
A feszültség (egyik) forrása a történetben, hogy amíg a kísérletet végző kutatók egyértelműen, a történet írója látszólag kizárólag az intelligencia fejlődésének kutatására és rögzítésére koncentrál, Charlie, és az olvasó is azzal szembesül, hogy az alapvető nehézségek, fájdalmak, konflitusok érzelmi szinten zajlanak, és ennek a kezelésére senki nem tanította meg emberünket.
És itt kerül képbe a szeretet kérdése. Több pszichológiai, önismereti könyvben olvastam, hogy az ember legfőbb mozgatórugója a társas kapcsolatok terén - még ha teljesen el is nyomja, tudat alatt akkor is ez dolgozik -, a szeretéhség. Az embernek arra van szüksége mindenek felett, hogy azt érezze, hogy szeretik, feltétel nélkül. És ez talán a szülő-gyerek kapcsolat esetében a legfontosabb. Számomra ez lett a történet legmeghatározóbb vonala. Sokat tanultam arról, hogy majd ha egyszer gyerekeim lesznek, hogyan kell őket jól szeretni. Hogy igenis rengeteg munkára és önfegyelemre lesz szükség részemről, hogy ne az általam jónak gondolt irányba tereljem, hanem a számukra legmegfelelőbb úton kísérjem őket, amíg a támogató kézre szükségük van.

Változott a szellemileg sérült emberekhez való viszonyulásom a könyv hatására? Önkéntesnek valószínűleg nem fogok felcsapni. De a feszélyezettségem mindenképp oldódott. Most már úgy látom, hogy sajnálatra és részvétre nincs szükség. Ahogy vannak, úgy alkotnak egész embert, és a világuk úgy teljes, ahogy meg tudják élni. Nekem ehhez nem kell hozzátenni semmit, csak elfogadni, feltételek nékül.