"- Uram! A késemért jöttem!
- Hol hagyta?
- Valami matrózban.
- Milyen kés volt?
- Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?
- Várjunk... Csak lassan, kérem... Milyen volt a nyele?
- Kagyló.
- Hány részből?
- Egy darabból készült.
- Akkor nincs baj. Megvan a kés!
- Hol?
- A hátamban.
- Köszönöm..."

Forrás: rejto.hu

Pár napja adós vagyok már a Piszkos Fred-beszámolóval, mivel belebonyolódtam egy Rejtő-életrajz kutatásba, írásba. De most már semmi nem akadályozhatja meg, hogy elmeséljem, hogy a fenti sorokat 11-12 éves koromban olvastam először. Éppen egy erdélyi nyáriszünetre készültem mérsékelt lelkesedéssel (az év legértékesebb három hónapját mindig a nagyszülőknél töltöttük az öcsémmel, s ez kiskamaszként már nem feltétlenül volt akkora élmény, mint mondjuk a megelőző tíz évben...). Az indulás előtti estén apa a kezembe nyomott egy megsárgult, nyúzott könyvet, aminek a borítóján egy vigyorgó matróz néz szembe egy szikár kapitány sziluettjével. Órákra a fotelbe szögezett. Azelőtt soha nem olvastam ilyesmit. Még azon a nyáron elolvastam legalább háromszor. Nem tudtam hova tenni, csak az volt biztos, hogy felhőtlenül élveztem.

Rejtő regényeit azért nehéz besorolni, mert nem egyszerűen légiós-, western-, bűnügyi- vagy kalandregények, hanem ezeknek a paródiái, olyan módon, hogy kifogástalanul hozzák a zsáner kötelező elemeit. A Piszkos Fred, a kapitány egy bűnügyi- és kalandregény ötvözete, antihősökkel, és teljesen abszurd szituációkkal, pörgős cselekménnyel, mosolyogtató szófordulatokkal és mondatszerkesztéssel, csak idősebb fejjel érzékelhető bölcsességgel, élet- és emberismerettel.

A címszereplő, Piszkos Fred, egy jobb napokat látott tengerész. A két főszereplő: egy herceg, aki csavargónak adja ki magát, és egy csavargó, aki hercegnek adja ki magát. Akadnak még intrikus régenshercegek, kalóz örökösök, bukott köztársasági elnökök, zsarolók, emberkereskedők, maláj harcosok.
Van a történetben hajó, a hajón ragály, potyautas és feketemunkás, visszajáró halott és ellopott királyság.

A regény szerkesztése azért érdekes, mert miután a két főszereplő útjai szétválnak, egyikőjük kalandjairól csak naplóbejegyzésekből értesülünk, amik amellett, hogy rendkívül sajátos nyelvtani megoldásokkal teszik próbára a felfogásunkat, az esetek többségében csak még nagyobb kétségek között hagynak a történéseket illetően, mint amilyenekben amúgy is voltunk. És bár az író folyamatosan adagolja az információkat, annyit soha nem ad, hogy ne maradjon a végére meglepetés, a kötelező happy end mellé.

Azért szeretem Rejtő regényeit, mert a valóságból teljesen kiemelnek, minden lehetséges bennük, így mindig tud váratlan megoldásokat húzni. Mindezt rendkívül szórakoztatóan, karikírozottan teszi. Tőle tanultam meg, hogy van olyan, hogy könnyű irodalom, és hogy nem kell mindent vérkomolyan venni.

És így, a körülbelül huszonhatodik újraolvasás után már csak egy kérdésem maradt: Miért kezdett Fülig Jimmy naplóírásba?