Olyan ez a könyv, mint Ákos anyukájának az almás sütije. Nem vagyok sütis-típus. Ha eszem is, csak csipegetek belőle, és azzal hetekre telítődöm. De az az almás süti olyan volt, hogy bár elterveztem, hogy három nap reggelire talán megeszem, nem sokon múlt, hogy nem habzsoltam be a kézbesítés estéjén az egész dobozzal. Habos, édes, könnyű, fanyar, minden harapásnál kavarognak az ember szájában a különböző ízek és állagok, amik együttesen tökéletes harmóniát alkotnak.
Hát ez az édesség-tematikájú regény is hasonló hatással volt rám.

Forrás: moly.hu

Már a borító is csábító volt. Rég volt olyan bejegyzés, amiben a könyv külalakjáról szót ejtettem volna, mert jellemzően unalmasak, semmitmondóak, a belsőtől függetlenek, észrevétlenek voltak. Ez a darab már messziről hirdette, hogy mit kínál. Csajos, bekuckózós, egy csipet varázslat, egy csipet kényeztetés. Igazi ősz-esti takaróba fészkelődős olvasmány.

A felvezetőben azt írtam, hogy így látatlanban cukorsziruppal nyakon öntött Joanne Harrisnek tűnik. Nem tévedtem nagyot. Valóban átitatja valami magától értetődő hétköznapi mágia, amit Harris írásaiban is tapasztaltam, de jóval optimistább, nem húzza le a hétköznapi szürkeség, gonoszság. Legutóbb valami Reader's Digest válogatásban olvastam ilyesmit.

A történetben nincs akkora szerepe az édességeknek, mint ahogy azt a felületes ismerkedés sugallja. A hátoldalon szereplő recenzió ugyan halmozza a cukormázat, és a fejezetcímek is mind valamilyen cukrászati produktumot dobnak fel, amik valamennyire kapcsolódnak is az adott szakasz témájához, de azon túl, hogy főhősünk édességfüggő, nem nagyon van jelentőségük. Hacsak nem azt akarta ezzel sugallni a szerző , hogy a való élet is tud olyan jó lenni, mint a kompenzációképp fogyasztott cukor.

A mese - első nekifutásra úgy tűnik - Josey-ról szól. Josey egy amerikai síparadicsomban él, melyet apja tett üdülővárossá, így mondhatjuk, hogy kiváltságos helyzetben van. Helyzetéből adódóan vásott rossz gyermek volt - elkényeztetett, hisztérikus, önbizalomtól duzzadó. Ahogy egyre idősebb lett, egyre nyomasztóbban nehezedett egykori viselkedése a lelkiismeretére, és az sem segített a dolgon, hogy a városka lakói az idő közben felnőtt lányra ugyanúgy tekintenek, mint húsz évvel korábbi énjére. Vezeklésképpen önkéntes száműzetésbe vonul: elhiteti magával, hogy tartozik azzal anyjának, hogy az egykor okozott keserűségekért ápolónőként, sofőrként, személyi titkárként álljon rendelkezésére a nap huszonnégy órájában. Egyhangú mindennapjaiban összesen két örömforrás van. A gardróbja titkos rekeszében felhalmozott édességek, romantikus regények, és utazási magazinok, illetve a posta. A bejárónő szavaival élve: "Oldsey szereti posta".
Akkor esik az első repedés a védőbástyáin, mikor a kedves gardróbjában felbukkan valaki. A helyi, nem éppen jó hírnevű pincérnő. Josey van olyan mulya, hogy fel sem merül a kérdés: Miért nem hajítja ki azonnal a betolakodót? Így történik, hogy Della Lee Josey és a vigaszt jelentő sütikéi közé áll.

Ezután bekerül a képbe egy másik lány, Chloe. Zseniális szendvicseket készít a helyi bíróság büféjében, és van egy titka. Időről időre könyvek bukkannak fel körülötte. Mindig olyan témában, amire épp szüksége van. Történetünk idején jellemzően önsegítő könyvek üldözik, mivel éppen szakításban van ügyész pasijával, aki megcsalta.

Josey és Chloe sorsa viharos gyorsasággal fonódik össze, hála Della Lee gardróbból irányított mesterkedésének. Mindeközben a történet három szálon fut.
Az első Josey függetlenedését, önálló akaratának ébredését írja le. Végigkövethetjük, hogy alakul egyoldalú rajongása Adam, a postás iránt csodálatos, ösztönző, viszonzott szerelemmé. Még az sem zavart igazán, hogy egy huszonhét éves nő életében nézzük végig egy jellemzően inkább kiskamaszként vágyott szerelmi történet forgatókönyvét. Nem zavart, mert szíve mélyén minden lány ilyen bimbódzó románcra vágyik, életkortól függetlenül. Az már csak hab a tortán, hogy utóbb kiderül, a postás egy másik életben menő ügyvéd volt, és felhalmozott akkora tőkét, hogy közösen kiélhetik világjáró vágyaikat.
A második és harmadik szál nem elkülöníthető teljesen, mindkettő Chloéhoz kapcsolódik. Az egyik a Jake-vonal, a másik a Julian-mellékvágány. Valójában Chloe esetében is egy magára találási történetet olvasunk, csak valamivel rosszabb helyzetből indul, és több akadályon kell átküzdje magát. Jake-kel óriási volt a szerelem. Olyannyira, hogy teljesen alárendelte magát az érzésnek, elvesztette saját személyiségét a kapcsolatban. Mikor szakított a csalóval, bajban volt: változatlanul szerette a férfit, de nem tudott, nem akart megbocsátani neki. Majd rögeszméjévé vált, hogy csak akkor lehet köztük bármiről is szó újra (igen alapos igény mutatkozik erre a férfi oldaláról), ha Jake elmondja, ki volt a másik nő. Jake rögeszmésen nem mondja el. Itt jön a képbe Julian, amúgy Della Lee bestiálisan dögös, de kívülállóként mégis minden megnyilvánulásában visszataszító expasija. Meg akarja szerezni a lányt, mindent megtesz, hogy behálózza. Még azt is feldobja, hogy kideríti, ki volt a másik nő. Ez újra meg újra ürügyként szolgál, hogy találkozzon Chloéval, aki egyre jobban szétcsúszik, egyre elkerülhetetlenebbül süllyed Julian szintjére.
Josey, aki ismeri Julian múltját és körülményeit, de nem mondhatja el, mert akkor azt is be kellene vallania, hogy egy idegen lakik a gardróbjában, próbálja kirángatni új barátnőjét a fickó mérgező hatása alól, sikertelenül. Chloénak meg kell égetnie magát ahhoz, hogy rájöjjön, a bosszúállás nem enyhíti az összetörtségét. Persze a végén ezen a fronton is heppiendezünk.

Valamilyen szinten mindkét lánnyal tudtam azonosulni. Éppen úgy végigéltem Josey szárnypróbálgatásait, kitörési kísérleteit, mint Chloe szétcsúszását, mocsárból kilábalását. Be kell vallanom, magával ragadott a mese, éjszakákba nyúlóan habzsoltam be néhány este alatt. Pedig volt ami nem tetszett. Nem tetszett Chloe rögeszmézése, Jake nyakassága, időnként túlcsordult a melodráma és intrikálás. A csattanónak szánt információval már a történet felénél tisztában voltam, így az sem okozott túl nagy megrendülést. És voltak olyan fogások, amikkel általában nem értek egyet, de most teljesen megbocsáthatónak tartottam őket. Ilyen volt a happy end mindenkinek, az igazságszolgáltatás Josey zsarnok anyjának, az idilli révbeérések.

Ha legközelebb valami nagyon csajos, kedves, rózsaszín olvasmányra vágyom, tuti, hogy Sarah Addison Allent fogom keresni a könyvtárban. Szóval szerettem.