Miután beválasztottam a kötetet a tételre, rájöttem, hogy apró hibát követtem el: nem szeretem ezt a könyvet. Olvastam már egyszer, akkor valóban bőgtem, de nem csak ezen a történeten, hanem mindenen ami körülöttem történt. Az, hogy nem szeretem a könyvet, egyúttal azt is jelenti, hogy nem tudom magam úgy kinyitni a mesének, hogy annak sírás legyen a vége. Ennek ellenére - vagy éppen ezért - megpróbáltam kiradírozni minden előítéletemet és rossz benyomásomat, és a maximumot kihozni magamból hüppögés terén.

Forrás: moly.hu

Jelentem, egy-két könnycseppet sikerült kipréselni magamból, bár azt hiszem, nem azokon a helyeken, ahol a szerző elvárta volna. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a következő nap megtekintett éppen aktuális Supernatural részen nagyobbat bőgtem. Aki ismeri utóbbit, annak ez az összehasonlítás mindent elmond.

Hogy miről szól a könyv? A cím nagyjából összefoglalja. Bővebben: Jane Austen életének van egy szakasza, 1-2 éves periódus, ami minimálisan sincs dokumentálva. Közel az egész élete végigkövethető bőséges levelezéséből, de ebből a bizonyos időszakból nem maradt fenn semmilyen írásos emlék. A szerzőnek ez a hiány mozgatta meg a fantáziáját, s megírta, mi történhetett bálványozott írónőjével ebben a néhány évben. Sok viszontagságon át vezető, Jane Austenhez méltó szerelmet vizionál, mely a szerelmeseken kívül álló okok miatt végül nem teljesedhet be. Jane és családjának az a néhány tagja, aki tudott erről a kapcsolatról, azért semmisített meg minden erre utaló dokumentumot, hogy az úriembert és családját megóvják a botránytól, ami bizonnyal bekövetkezne, ha kiderülne, mi kényszerítette a rangban jóval Austen kisasszony fölött álló urat arra, hogy elhagyja szerelmét.

És mi az oka a könyv iránti ellenszenvemnek? Számos tényezőből áll össze a tömény nemszeretem. Megpróbálom sorra venni őket.
1. A kép, amit kifelé mutat. A szerző felépít egy párhuzamos univerzumot, melyben az ő alteregója egy irodalom professzor, ráadásul a Jane Austen Irodalmi Társaság vagy miakutyafüle elnöke, akit megbíztak a nemrég megtalált Jane Austen-emlékiratok szerkesztésével. A magam részéről teljesen fölöslegesnek, már-már álságosnak tartom, hogy egy valós karakter köré kitalált történetet igaz történetként akarnak eladni. Ha mese, akkor legyen az, ami. Valószínűleg akkor is megvettem és elolvastam volna, ha nem ködösítenek ezzel kapcsolatban. Csak mondjuk a rossz szájíz nem maradt volna utána.
2. A hangnem. Minekutána az az alapkoncepció, hogy Jane Austen rég elveszett emlékiratai kerültek sajtó alá rendezésre, a történet egyes szám első személyben íródott, valamiféle Austent másoló modoroskodásban. Persze, ha az ember Jane Austenként akarja megírni Jane Austen naplóját, kénytelen átvenni a stílusát. Nem tudhatom, hogy mennyiben a fordító hibája, avagy eleve így lett megírva a regény, de a főhősnő az esetek kilencven százalékában inkább emlékeztetett egy austeni mellékszereplőre, aki egy valódi Austen-regényben csupán a csipkelődés céltáblájaként szereplő barátnő, esetleg rivális lehetne.
3. Az építőkockák. Az, hogy mennyiben jó vagy rossz, hogy miből építette fel a történetet a szerző, fogós kérdés. Természetesen ami adat ismerhető a Jane Austen-életrajzból, az pontosan szerepel a regényben. Ellenben azt nem tudom eldönteni, hogy jót tett-e neki, hogy rengeteg olyan epizód és karakter került bele, mely egy az egyben egy-egy Austen-regényből lett átemelve. A nevekről nem is beszélve. Ami kimondottan idegesített, hogy Jane nővére, Cassandra, minden megnyilvánulásában Elizabeth Bennet nővére, Jane volt (Büszkeség és balítélet)...

Az általam olvasott fórum-hozzászólások alapján kétféle viszonyulás lehetséges azok között, akik olvasták a könyvet. Az első típus, aki minden lányregényért rajong, így ezért is. Tetszik neki, hogy Austen stílusában íródott a könyv, lelkesíti a sikerélmény, hogy felismerte az utalásokat, sajnálja, hogy csak fikció. A második típus, talán valamivel kiműveltebb Austen-olvasó, elborzasztónak tartja, az Austen-örökség kiforgatásának, és szenvedélyesen bírja gyűlölni.
Belőlem nem vált ki ilyen heves érzelmeket. Még az ötletet sem tartom egészen elvetendőnek, hogy olyan módon tisztelegjen az írónő előtt egy rajongója, hogy ír egy lehetséges forgatókönyvet életének nem ismert szakaszáról. Ám én biztos, hogy nem így írtam volna meg. Akár még ez a sztori is, talán kicsit több eredetiséggel elfogadhatóbb lett volna számomra egy egyes szám harmadik személyben megírt regény formájában, ami nem próbálja elkendőzni fikció mivoltát.
De ez nyilván habitus kérdése.