Forrás: moly.hu

Kissé elszámítottam magam az áprilisi listát illetően. Öt könyvet választottam. Abból egyet még március végén elkezdtem olvasni, a negyediket április második hetének végére fejeztem be. (A négyből három beszippantós-kategória volt.) Éreztem, hogy nem szabad rámenni az ötödikre, mert ha azt befejezem, másfél hétig ülhetek a babérjaimon. Az tűnt a legjobb megoldásnak, hogy még legalább egy hétig nem veszem meg az utolsó darabot, esténként sorozatot nézek, majd eltelik valahogy az idő. Nem jött be a terv. Nem bírtam ki. Komoly elvonási tünetek jelentkeztek. Egyre gyakrabban sandítottam a könyvespolcra, olvasgattam a címeket, osztályozgattam... Túl hosszú. Túl komoly. Nem alkalmi. Aztán kezdett körvonalazódni az elképzelés: talán valami elbeszélés. Elbeszélések? Novellák? Egy lélegzetre elolvasósak. Azzal még nem csalok, az igazából nem is listán kívül olvasás. Végül egy Oscar Wilde-összes (első kötet) mellett döntöttem, egyrészt, mert az illett a hangulatomhoz, másrészt mert abból igazán csak szemezgetek...

Az első, "épp csak elolvasom, mert szeretem" darab A canterville-i kísértet volt. Ez volt az a történet, ami összehozott Wilde-al. Még hetedikes koromban volt egy kiscsoportos irodalom óra-félénk, az úgynevezett olvasósarok, ott ajánlotta a tanarunk ezt a sztorit, mint könnyed, humoros olvasmányt. Elolvastam, nagyon tetszett, bár akkor még nem tudtam értékelni azt a fajta iróniát és éleslátást, ami miatt azóta is újra meg újra előveszem. Ez az elbeszélés azt írja le, hogy egy ősi angol kastélyba beköltöző amerikai család földhözragadt és praktikus világlátása hogyan kergeti idegösszeroppanásba az évszázadok óta ott kísértő szellemet.

Ezt követte a Lord Arthur Saville bűne, A milliomos modell, és A szfinx, akinek nincs titka. Mindhárom viszonylag rövid, a kortárs felső körökből választott szereplőkre írt történet, amiben szórakoztatóan keverednek a hétköznapi problémák és az abszurd megoldások. Mindezt ugye a már-már nyers, humoros, összetéveszthetetlen stílusban.

Még mindig nem vettem meg az ehavi ötödik könyvet, ezért kénytelen voltam tovább süppedni a zugolvasásba.

Ekkor jött az Amerikai invázió. Újfent ironikus, ezzel együtt rendkívül tényszerű beszámoló az angol társas életbe új színt hozó amerikai lányokról, az ő édesanyjukról, valamint apjukról, aki a Wall Streetről havonta egyszer felveszi velük a kapcsolatot táviratilag.
Hasonló stílusú a Londoni modellek, melyben a fővárosban működő különböző etnikumú modellek erényeiről és hibáiról kapunk képet, kis kitekintéssel Párizsban működő kollegáikra.

Végül a W. H. arcképe című elbeszélés került sorra. Hasonlóan a Dorian Gray arcképéhez (talán megbocsájtható spoiler, ha elárum, hogy ez a regény mindenképp fel fog kerülni a listámra, már sejtem is, hogy melyik kategóriában fog versenyezni), itt is előkerül egy rendkívüli szépségű ifjú portréja, bár maga a történet Shakespeare múzsájának kiléte köré szövődik.

Élvezetes kitérő volt, mindenképp megért egy beszámolót. Egy hét múlva érkezik a lista szerinti következő.